mindig történik valami
mindig történik valami kívül vagy belül
gondolataim körforgalmában észre sem veszem
csak ha nagyon figyelek
semmi nem fontos de minden az
az is hogy kettő óra huszonötkor eszembe jutott egy verssor
de ki is ment belőle
három óra negyvennégykor bevillant az ablakon
a nap fáradt délutáni sugara
mivel ott ültem az útjában végigsimított
ettől megszelídültek éppen születő gondolataim
még most kezdeném
a hajnal nyitány az alkony összefoglalás
mint a megfelelő életkorok
még most kezdeném az írást
pedig már hull a sötét rám
témáimat lefesteném kottáznám zongoráznám
de csak írni tudok
ha ugyan
még megírnám a fák regényét
benne azt is aki nem tud sokáig nézni egy falevelet
ahhoz nem szól az erdő sem
még nem csillapul közönybe mérhetetlen vágyam
megismerni önmagam
mert nem vagyok az akkor sem ha egyedül vagyok
megismerném a tájakat a házakat
azt is hogy ki miben különbözik mástól
és két nappal ezelőtti önmagától
a fényt kivonnám a mosolyok árnyékából
és megkérdezném azt is –
tudnom kellene –
lehet-e diszharmonikus
egy hegedűkészítő lelke
©Nagy Katalin: Artéria