Csak még egy könny, csak még egy égi dallam,
s a Kerberosz lábamnál sündörög,
míg lelkek várják vérre rívó hadban,
hogy itt ragadjak két pokol között.
És Perszephoné pókhálós kezével
(Csontarcát fátyol, síri foszladék
takarja, mint halálos bűnt az éjjel.)
simítja meg a Dalnok hangszerét.
Pendüljön húr, hogy olvadjon a szikla,
perdüljön táncra Hadész temploma!
A Styx folyót ma bíbor köd borítsa,
s a vén ladikból légyen gondola!
Simuljon Éj a szürke Ködleányhoz:
szerelmet lessen hályogos szemén!
És mind a rém, és mind, mi kínhalált hoz,
hirdesse most, hogy Érted jöttem én!
Válj ki, Szentem az árnyak holt falából,
zokogd ki hát a Léthe zöld vizét!
És ne marjon, hogy néked háttal állok:
indulj utánam, Eurüdiké!
(S ha győzni fog a halandó kicsinység,
ha visszaránt a sértett alvilág,
csak egy marad: egy fájó, néma emlék,
hogy nem tudok nem visszanézni Rád.)