Az íz hercege
– az édes
Az ős íz, a legelső érzés
a szájtérben, álomnyom
a születés előtti világból,
Zeusz ajándéka,
az olimposzi ambrózia kivonata,
csalogató atomok alkímiája,
egy falat csók.
Nem véletlen, hogy ezt a szót
azokra veted,
akiket bolondulásig szeretsz.
Hazád, anyád, kedvesed
mind, mind édes lesz neked.
Íz az ízhez
– a sós
Ha a sót sózni kell,
a világ világossága,
az ízek királya
nem lehetsz, mert ételed,
a só álmos nedveivel
dúsulva ébrednek fel,
nélküle
idegen és üres marad,
ami beléd kerül,
a szakács szégyenét
ha kifelejti enyhítheted
utólag,
de ha többet vet bele
hunyt szemmel
falni már nem fogod,
amit eléd tett.
Pozsgás derű
–az erős
Mikor együgyű szád
nyílása az erőset beengedi
öblös terébe,
hevített ajkadon
és nyelveden rögvest érzed
a türelmetlen percet,
amint lélegzetet veszel
fogaid közén
torkodon is lemérheted
ártó hatását,
hamarosan gyomrodat harapja,
még ritka hajzatodon is
csurogni kezd rólad a vész,
aztán minden ideg tépni kezd,
szinte kettéhasad agyad…
…mégis másnap,
mikor csábító illata
feléd omol, tudom megint
vészes kalandra
hajszol majd téged
az erős
Fenyít, vadít
– a keserű
Ha a száj börtönébe jutva
a keserű szab magának
széles utat,
a fogak gyűlöletre váltanak,
a nyelv dadogni kezd,
és mikor gyökerét
már a méreg rágja
jobb, ha tudod,
a vesztő íz
sírodra nyitott kaput…
…és Trimalchio[1] lakomáját
elfelejtheted örökre.
[1]Petronius Arbiter, a római nagyúr, Nero császár főudvarmestere, Satiricon című művében írja le Trimalchio lakomáját.