Mostanában, midőn minden időmet e regény – a Lőj az ördögre – megírása köti le, eszembe jutnak azok, akiket ismertem, és már nem élnek.
Emlékszem rá, mennyire akarták ezt vagy azt. Kijelentették, hogy szerintük. Örültek, megsértődtek, harcoltak, győztek, vesztettek. Boldogok voltak, ha úgy történt, ahogy ők szerették volna. Mi maradt mindebből?
Nem igaz, hogy semmi. Talán a szándékaikból valóban semmi. Ma már mindegy, így sült el valami, vagy úgy. Sikerült vagy nem. A tények szerteszét foszlottak a levegőben. Azokból a dolgokból, amiket ők maguk életükben a legfontosabbaknak tartottak, pára sem maradt.
Ami marad, az létüknek egy halványan világító színe. Egy érzés. Egy benyomás. Ami marad, könnyű, mint egy illat.
De itt van.
Mintha lenne egy hatalmas rozetta, egy felmérhetetlenül nagy, színes üvegablak, ahol mindenki kap egy pici üvegdarabot. Azt kell beszíneznie. Életünk során tetteinktől, szándékainktól, gondolatainktól ez a kis üvegrész elszíneződik. Mikor meghalunk, felveszi végleges színét.
Ez marad meg. Ahogy a Nap ezen a kis részleten átsüt. A feladat nem kevesebb, mint az, hogy a hatalmas rozetta egésze gyönyörűnek látsszon, amikor belépünk a templomba enyhet találni, és felnézünk a vakító fénnyel ragyogó üvegablakra.
Bornai Tibor művészeti oldala: https://www.facebook.com/tiBornaiTibornai
