„Magvető” denevér története
(…) Hanna nem félős fajta, nem undorodik semmitől, nem tart az állatoktól, bogaraktól, semmiféle élőlényt nem tart csúnyának, félelmetesnek. A napokban dedikálásra tartottak az anyjával, hogy az óvónéniknek legyen karácsonyra összefirkált Boldizsár Ildikó kötetük, amikor mindjárt az első sarkon megláttak egy szárnyszegett, szomorúan vergődő denevért. Hanna lelkesedése, segíteni akarása, öröme az anyja szerint leírhatatlan volt. A lányunk élete bő felét már úgy élte le, hogy állatorvosnak készül, és most hirtelen „bevetésen” találta magát. Arról tehát szó sem lehetett, hogy a kellemes külsejű, barátságos, emberekkel kifejezetten könnyen kapcsolatot teremtő szárnyas patkányt ott hagyják az út szélén. Hívták a miskolci madárkórházat, a pesti állatkertet, kértek dobozt a fodrászatból, és fogadták a jószándékú járókelők tanácsait. A denevér végül elbuszozott velük a dedikálásra, ott a könyvesrendezvény jellege miatt a Magvető keresztnevet kapta, és a könyvesboltos kollégák egy emberként örültek a kivételes látogatónak. Magvető lakhelyet váltott, kényelmes könyvesdobozában hazakerült hozzánk. Amikor este én is befutottam, majdnem kidobtam a konyha közepén szunyókáló viseltes dobozt a raktárnak használt hátsó erkélyre, de Hanna úgy rikoltozott a kádból, hogy előbb bementem hozzá.
Nem akartam hinni a fülemnek. Kevés állattól undorodom jobban, gyerekként többször is hajamba keveredett efféle jószág, és akkor most ott motoz egy a lakásban. Hanna közölte velem, megvártak az itatással, mert éjszakára meg is kell itatni az édeskét – fecskendőből. Próbáltam elhinni. Hanna extázisban volt, amikor a csinos, sötétbarna vérszívó nyalogatta a fecskendőről a vízcseppeket. Aztán végre visszazártuk rá a fedelet, és nekem kezdett helyreállni vérnyomásom. Az „itatás” közben másra sem tudtam gondolni, minthogy, ha ez a patkány repülni kezd, végül mégis én leszek, akinek meg kell küzdeni vele…
Hanna lefekvéskor megkérdezte, mindenki van-e anyukája. Próbáltunk szépen felelni. Eredendően mindenkinek, igen. Akkor most a denevér mamája nagyon aggódik, ugye, kérdezte. Másnap reggel az állatkertben kezdtünk, ahol az állatorvos bácsi átvette a sérült denevért, és nagyon megdicsérte Hannát, hogy megmentette egy élőlény életét. Kérte, majd telefonáljon, érdeklődjön, hogy van Magvető. Este a lányom bevette magát a fotelomba, álmodozva nézett maga elé, aztán egyszer csak rám pillantott, „megmentettük az életét!”, mondta meghatódva, és én végre nem csak megértettem, de el is fogadtam, hogy az árnyékom azért van, ha kell, át tudjam ugorni.”
(A teljes írás a Nők Lapja 22/52-es számában olvasható. A rovat kéthetente jelentkezik.)
Forrás: a Szerző engedélyével a közösségi oldaláról
https://www.facebook.com/photo/?fbid=714126123415013&set=a.222412199253077