A párás ablaküvegen tenyeremmel dühösen maszatolom el rajzomat. Már megint ketrec. Meglátom az asszonyt az esőáztatta utcán, ahogy jön a Fekete Macska felé. Hajlott hátú, fejkendős, bőven túl a hatvanon. Látszik, megviselte az élet, hosszú, mély barázdák futnak végig az arcán. Én mégis egy cingár, cserfes kislányt látok magam előtt. Kezében fehér vászonbatyu, gondos nagy csomóra kötve. Mintha csak egy könyvből lépne elő. Elesettsége látszat. Én tudom, hogy nem ilyen. Sokkal, de sokkal keményebb nő! Egyszer megmentette az életemet, ezért mindig hálás leszek neki! Most is miattam jött. Rég láttuk egymást. Néha egy levél, ennyi. Ettől még folyton aggódik. Az ajtóhoz érve, egy épp kifelé tántorgó vendég udvariasan beengedi. Jó meleg van idebent. Lekapja a kendőt. Visszasimít egy szökött tincset szorosan összefogott ősz hajába. Nyakán a bőr kipirult, látszik, ahogy körülnéz. Meglát. Szigorú tekintete hirtelen ellágyul, mint egy kiengedett derékszíj. Siet az asztalomhoz. Rakott szoknyája nyersbőr csizmája közepéig ér. Asszonyos termete helyet követel a székek között. Letelepszik velem szemben, határozott mozdulattal félretolja a kenyeres kosarat. Végigmér.
– Szervusz János! Beesett az arcod, amióta nem láttalak. Eszel te rendesen?
– Jaj, ne kezdd!
– Felszedhetnél pár kilót! Hoztam egy kis hazait.
– Utálom a hízókúrát! Iszol valamit?
– Kérj nekem valami erőset! János, János, miért nem jársz hozzánk hétvégeken?
– Nem szeretném megijeszteni a gyerekeket, már mondtam. Jobb nekem a Kavics utcában.
– Még mindig a rémálmok, igaz? A doktorhoz jársz-e még?
– Igen, járok. Szépen haladunk. Legutóbb még próbára is tett, de megoldottam!
– No, az derék! Mi volt az?
– Piacra kellett mennem, a Stürmerék standjához. Mézeskalácsért.
– Jézus segíts! Az kemény! Hát, gratulálok! Akkor tényleg jobban vagy.
– Igen. Sosem értettem, te hogy tudtad magad olyan könnyen túltenni mindenen!
– Tudod, hogy a pékhez szegődtem. Jól fizet, ha jól forgatod a péklapátot. Mindig van mit enni otthon. Ez ad biztonságot. Mennyit éheztünk gyerekkorunkban, édes Istenem! Emlékszel?
– Emlékszem. De aztán történt az az erdei kirándulás! Megmentettél!
– Hagyd el! Te is megtetted volna értem. Az ilyesmire nem lehet előre felkészülni.
– Nem, tényleg nem. Látod, én ennyire megsínylettem, neked meg semmi bajod!
– Téged bezártak, még most is előttem van, ahogy kidugod az ujjacskád a rácson. Traumatikus helyzet, manapság így mondják.
– Hagyjuk is! Apánkkal mi van? Mostohaanyánk temetése óta nem láttam.
– Mogorva az öreg, de él-hal az unokáiért. A régi házunk még megvan az erdő mellett. Nem akar költözni, pedig majd’ ráomlik. Könnyebb lenne nálunk, de makacs, mint te.
Könnyeimmel küszködve csendesen bólintok. Folyton felzaklat az emlékekkel! A mellékhelyiség felé pillantva felhajtja a pálinkáját. Szíverősítő. Intek a kocsmárosnak, kérek neki még egyet. Erős, szívós asszony. Büszke vagyok Júliára, tűzbe mennék érte! Az árnyékszékre menet átverekszi magát a söntés előtt, kenyérdarabkákat dobál a tölgyfa padlóra. Na, szép! Hát, rajta is nyomot hagyott? Kortyolok a sörömből, rakosgatom a lábam, várom, hogy visszatérjen. Végül nem tudom megállni, kényszeresen babrálni kezdek a zsebemben egy csirkecsonttal. Tapintásra olyan, mint egy vézna gyerekujj. Jó érzés önt el. Boszorkányosan alakult az életünk a húgommal. Mint a mesében.
©Séd Imre alkotása: Elrepülünk