Julien Greennek
ha már elzúgtak, eldörögtek
s glükóz savukat földre engedik
s a tűzvészből csak sistergés marad
a roppant pára, melynek
hócsuszamlásos súlya van
ráül a romra s üszkös házvázakról
lomhán lefordul, mikor a füstölgő
gerenda hamuba zuhan
ha majd az őrjöngő rikácsolás
fényárban megreked és túlfut
rajta, mint perzselt hátú őz
a lihegés, csillapíthatatlan
s a csönd végigtapogat a krómozott
hangszereken, tartózkodón
ahogy a hold
átszerénykedik az éjen
ha majd kicsúszik test a testből
s elhal nyögés, ablak se zörren
s többé nem koccan össze idő
a térrel, s a sikló égitestek
akár lejtőn a villamos, rángva egyet-egyet
a végső kanyarban elhullanak
s egy megveszett ceruzahegy fénnyel
összefirkálja az eget
a napkelte ha majd várat magára
s nappalnak sok, éjnek kevés már a sötét
s meghosszabbodott pirkadatban
feketéllik a ház, tuják, kék vaskutak
a túlalvók fújják a kását
s álmod rádömlik, mint a gipsz
s fejed is mozdulatlan, megtudod:
máshol van minden, s szüntelen.
Forrás: Víz Judit
https://www.facebook.com/judit.viz