1.
tavasz imbolyog a parton, mint hullámok
zenéjére ringó hajdani diszkóhajó.
arcvonásod tanulmányozom, amibe apró
ráncokat sütnek a napok, emlékezetem őrzi
valahai hamvasságod. a délután áttetsző
organza függöny-szárnyai mögött egyre
nehezebben tudom megszelídíteni az idő sodrát,
mely rajtunk átzuhog. ha változol, én is változom,
s velünk a világ is, ami úgy épül egy pazar pillanat
köré, ahogy gyümölcs magva köré a valószerűtlen
lágy hús. szám őrzi bőröd lángján az olvadt hó
ízét. önfeledten fekszünk az elmúlásban. betöltesz
engem, mint folyó medrét a homok.
2.
felissza szám arcodról az esti zápor cseppjeit.
némán ülünk egymás mellett, mint kései szerelmesek
a parkban a padon. fel-felröppenő szavaink hangját
felszippantják a kert, a vadkankalinok, a citrom-
színű fénybe borult tetők, egy másik örökléttől
meghasadt tér. rendíthetetlen hatalomra vágyó
vérünkből elpárolog a büszkeség, a szemérem,
és csak szállunk az égre fröccsent csillagok felé,
szökőkutak zagyva nyelvén karattyoló évekkel
zsúfolt éjszakába, fölajzott testünk illatától
megrészegülten.
3.
a szerelem foszforeszkáló reggelén madarak nedves
hangja behatol az ablakon, mint a gyöngédség kiáltásai.
tükörteremmé tágul szobánk, levetett ruhád pironkodik
a széken. a létező – hozzánk kezes világ – képeként
befejezetlenek vagyunk, akár a készülő szobrok.
a mi napunk kezdődik. az utcák hamarosan sorsukként
fogadják lépteid. mielőtt elmész gyorsan megörökítem
arcod ragyogását. nézem a kertet, olyan tökéletesen
szép, mintha biztos kéz rajzolta volna az idő térképére.
4.
a nap pikkelyeit vedli tornyairól a város,
lassan távolodik, elillan, mint árnyékban táncoló
lidérc. szinte kételkedem létezésében, ahogy nevében
a szél, ízében a tenger. eszembe villan arcod, amit
ötvösként kocogtatnak óvatos vésőjükkel az évek.
nézem, ahogy az ágyon fájdalom nélkül beforrad
tested nyoma. végső védelemként várom visszatérted,
hogy szikrázó húsodra öleljem magam.
©Hemm Lilianna alkotása