Páternoszter
Az erőt sugárzó
masina úgy tűnik
percenként újat tud alkotni,
a színrelépő
különbözik a megelőzőtől.
Mély hangon
bátran merül alá,
először lába,
aztán a törzse tűnik el,
majd keserű szája.
Újabb fülke:
világos szőke haj,
apró fogak sóhaja,
ringató vörös körmök.
S jön sorban a sok
sápadtan mosolygó agyvelő,
törtető élet-akarat [1]
szakállas arcot
zavaros eszmék követik,
vad lihegés
tiszta vízért, levegőért.
Minden kinyílt pillanat
kezembe adja száraz kezét,
magába fogadja feketén,
ami már betelt.
Így lesz a lehetetlen,
bezárva a körbe, megint fehér.
Egy mosoly tűnik fel,
mely megválthat a kíntól valakit.
Egy szemüveg mögül,
a vésett rosszindulat villan elő.
Egy asszony színpadi hősnőként érkezik.
Szépségének jelei
már magánya mélyében keringenek.
Helyére a költő koszorúba font élete
ereszkedik, vonásai
a mindent eltörlő feledés alól
kérnek felmentést.
Tarka kendő adódik
ahhoz, ami már a múlté.
Zsinórok és huzalok kegyéből
érkeznek, kik szájt rágva
szitkozódnak:
egyforma senki mindegyik.
S az örökké járó lift kifogyhatatlan
suhanással folytatja útját.
Csendben nézzem, ahogy
az okos fülkék elém pörgetik őket,
mutatva: minden látszólagos
a Göncöl csillagai alatt,
a nagy és gömbölyű szerkezet,
– folyvást ismétli önmagát.
Nincs vég, az élet is
az örökbe ékelődik.
[1] Kosztolányi Dezső: Tömeg
Igen
elveszve füvek sűrűjében
életre vagyok ítélve
éber kínnal [1]
áttetszőn rám terül
anélkül hogy akarnám
emlékeim geometriája
egymásra úszik
anyám fölém hajoló arca
és apám énekhangja
bátyám tiltó mosolya
nem ismer kegyelmet
minden édesen beteg [2]
a lámpa zizegő fényén
tündérek lépdelnek
hátrafutó napok kötik össze
a vörösre váltó
reggeleket és esteket
láz gyötör reszketek
szerpentin sorok
tartanak őrjáratot
fák koronái
alattam hajladoznak
az erdő néma madarakat
rejteget
egymásra dőlnek a hegyek
villanó szemek
felkavart gyomrok
ránduló szájak
tépdesik az eget
vénülő gyermek testem
az intő jelre vár
s bölcsőm a Föld
merész ívet ír rám
mielőtt beleütközök
az Idő fényfalába [3]
ismerős hang kérdezi
jönnék-e
ha lehetne megint
s mondanék-e
újjászületésemre
igent
és szívem üti a választ
mint a bolondóra
igen
igen. [4]
[1] Vörösmarty Mihály: Éj és csillag
[2] Babits Mihály: Miként szélcsendben a hajó
[3] Quasimodo: A felmúlhatatlan föld
[4] James Joyce: Ulysses