Drága Fiam, Gősi Zoltán emlékére (1974. 07. 24. – 2000. 07. 29.)
Egy régi nyárból visszhangzik szavad,
bár halkuló, de egyre kedvesebb,
mint lágy szellő, ha érint, simogat,
fényt csókolsz rám, ha árván könnyezem.
Az éjben velem csillagként vajúdsz,
s míg együtt tűrjük az ős-szenvedést,
emlékeimben fényként még kigyúlsz,
hogy elriaszd a sötét rettegést,
mi meglátogat ma is, néhanap,
hogy messze űzzön éltető reményt.
S ha fogyna hitem, hallom hangodat,
hogy minden csillag újjászületés,
és minden könny a sorsunk gyöngyszeme,
míg csillagfényként megszületsz vele.
(Parafrázis: Shakespeare: XVIII. szonettjére)
©Schild Tamás fotográfiája