Az irodalmi tér az utóbbi évtizedekben erősen megváltozott. Ezt az is érzékeli, aki a szakmának egyébként nem művelője. A közösségi média felületein az irodalmi termékek is, mint minden más, reklámszilánkokként csillámlanak, hogy az embernek csak úgy káprázik a szeme.
Ezzel nem is volna különösebb baj, ám a kultúra celeb–szálláscsinálói nem elsősorban szakmai alapon válnak közismertekké, hanem más okok miatt. Elsősorban talán azért, mert némelyikük ügyesen használja ezeknek a médiumoknak a felületeit, míg mások vagy kevésbé tájékozódnak jól a virtuális világban, vagy insta–avatárjuk egyáltalán nincs is.
Az egyszeri olvasó eltávolodott az esztétikai válogatás szempontjaitól. Folyóiratot már nem nagyon olvas. Nem is igen volna mit. Már az internetes felületek sem próbálkoznak nehezen olvasható kritikák közreadásával. Az nem versenyképes. Azonnali hír kell. Csömöri Kázmér költő gólt rúgott a Vasasnak. Jászsági Andor ételt oszt a rászorulóknak. Páfrány Béla a kormánynak üzent. Irmai Gizella szerint Mikszáth Kálmánt magyarra kell fordítani.
Az egyszeri olvasónak ezek a rikkancsok maradtak. Innen tudja, ki a magyar író. Magyar író az, akinek a nevével időnként találkozni az újságban, a tévében. Márpedig a tévé esti műsorába azt hívják be, akinek a posztjai átszakítják a közösségi média figyelemhálóját.
Ez a mai helyzet. Az egykor neves kritikusok ugyan néha még megsuhogtatják berozsdált tollukat, de pontosan tudják, hogy zseniális észleleteiknek nem lesz olvasóközönsége, hacsak nem az a néhány megátalkodott entellektüel, akikkel szombatonként rendesen is találkoznak a Radnóti színház büféjében.
Persze Irmai Gizella elvileg lehet kiváló költő, csak kiválósága a véletlen szülötte lesz. A hangosabb nem okvetlenül jobb.
Na, most vegyük azt az esetet, amikor egy szerző közepesen jól manőverez a megváltozott médiaterepen. Munkáit szorgalommal írja. Kritikai fogadtatása esetleg nem is ad okot elégedetlenkedésre, de a kötetbemutatóján nem jelenik meg senki a kutyáján és a szomszédján kívül, mert azonos időben lehet megtekinteni Páfrány Bélát a Várkert bazárban, amint a mennyekből épp alászáll. Nem irigyli ő kedves Bélájától a sikerét, csak hát ugye van az a fránya helyzet, hogy a bérből és fizetésből élő olvasó kettő, legfeljebb három könyvet vesz a vásárokon. Ilyenkor lázasan furakszik a hetven méteres sorba, hogy este hatig az ő könyvére is odafirkáljon valamit Csömöri Kázmér. Kázmér kedves ember. Este partnerként sörözik a megfáradt kollégával, és még azzal sem alázza meg, hogy meghívja a kilépőfelesére. Csak hát a fenébe is! Elviszi az olvasókat.
Ezt egy darabig bírni lelki szusszal, de a harmadik, negyedik, ötödik szerény visszhangú könyv után elfogy a cérna. Minek írjon! Úgysem olvassa senki. Na, jó, a szerkesztője. Az apja. A felesége. Ha lesz majd, akkor talán egyszer a gyereke is. Nem gondolkozik azon, hogy Bélát, vagy Andort, drága barátait mérgezett tűvel böki meg a következő könyvvásáron, hogy autójuk alá dinamitot erősít, hogy fenyegető leveleket rejt a postaládájukba, hogy feleségüket megerőszakolja, hogy férjüket a lámpavasra huzagolja, hogy ablakukat kővel dobálja be, hogy gyereküket elcsalja az iskolából, és bezárja egy szekrénybe, hogy kutyájukat feltekerje a szögesdrótra, hogy könyvesboltok sötét zugában genitáliákat firkáljon a könyveikbe. Ő ilyet soha nem tenne. De mit csináljon, ha egyszer neki nincs ínyére, hogy a Kossuth Lajos téren pucéran másszon fára, szájában egy hajszárítóval? Ez így nem fog menni.
Bizony, nehéz az érvényesülés, és ilyenkor gyötrelmesnek tünedezik fel ez az egész torkon fosott irodalom.
A hetvenes, meg a nyolcvanas években a rangra emelkedésnek megvoltak a szakmai feltételei. Egy kötet megszületése előtt irdatlan munka állt, és maga a megjelenés volt a biztosíték az olvasóközönség figyelmére. Más nem kellett. (A politikai alapú bármilyen megkülönböztetésektől, tilalmaktól, bár tudom, a képlet nélkülük torz, most eltekintek). Persze nem is ennyi könyv jelent meg. Most úgy tűnik, boldog, boldogtalan könyvet ír. A miniszterelnöktől a miniszterelnök sofőrjéig, mindenki.
Régen, ha valakinek megjelent a könyve, annak az elsődleges oka az volt, hogy a könyv jó. Nem is jelent meg sok. Ha viszont kijött a nyomdából, és el lehetett olvasni, a művelt közönség tudott róla, és kérdés nélkül olvasta. Ha nem tudta megvenni, hát kölcsönkérte. Ciki lett volna nem olvasni, hiszen mindenki erről beszélt. A vagányabbja a folyóiratokban megjelenő kritikákat is követte. Ezekről folytatott heveny vitákat a másik lelkes olvasótárssal egy konyhában sörös– és borosüvegek között, míg a többiek valami slágerre ropták a nappaliban.
Néha elmerengek, hogy az idősebb nemzedékbeliek, akik mondjuk a nyolcvanas években szocializálódtak az irodalom terepén, most mihez kezdenek. Az első kötetes szép arcú lány, akivel két hétig volt kiplakátolva a belváros, ma előbb jut eszébe az olvasó értelmiséginek, ha kvízjátékban kortárs író nevét kell kitalálnia. Pedig ő lassan ötven éve csiszolja tudását remeklő munkák tucatjain. Gizike közepesen tehetséges. Egyszer járt az idős pályatárs írószemináriumán. A novellája kapott sok építő kritikát, kicsit talán éles megfogalmazásban. Az idős pályatárs azt gondolta, miközben Gizike szövegét boncolgatták, hogy talán egyszer eljut valahová. Ha nem lesz is belőle író, talán néhány publikációra futja ebből a csuklótehetségből. És ő személy szerint drukkol neki, hátha pár év gyakorlás után olajozottabban fog menni az alany–állítmányegyeztetés.
Gizike viszont a következő szemináriumra már nem jött el. Önérzetes lány volt. Ez épp csak három éve történt. Egy kis kiadó nemrég kiadta a novelláskötetét. A novellák nem különösebben jók, ezt a vak is látja. Néhány kritika kicsit lesajnálóan meg is írta, hogy talán majd a következő. Persze azokat sem olvassa senki, tudniillik a kritikákat. Gizike viszont a kötet megjelenése óta minden fesztiválon megtölti a nagytermeket. Beszél a rák ellenszeréről, a globális felmelegedésről, a nők kiszolgáltatott helyzetéről, az irodalom társadalmi szerepéről. Nemrég óta maga is vezet írószemináriumot. Hangosan osztja szakmai véleményét a frissen megjelenő könyvekről. Nemrég épp az idősb pályatárséról, akinek a szemináriumára a második alkalommal már nem ment el. Tévében, rádióban decensen keresztbe tett lábbal, okos fejjel, szerénységet mímelő tónusban magyarázza el a világ mélyebb összefüggéseit. A legolvasottabb független internetes hírportál kulturális rovatában rendszeresen jelennek meg a tárcái. Azt nem mondhatni, hogy kínosak, egyszerűen csak érdektelenek. Továbbra is olyanok, mint a szeminaristák középmezőnye. Vagy annál talán egy kicsit gyengébbek. De vajon hogyan alakulhatott ez így? Gizike szép. Ez elég volna? Gizike, vagy inkább most már Irmai Gizella, nagyon sok érdekes közlendővel ajándékozza meg a Facebook olvasóit. Neki személy szerint van is vagy húszezer követője. Vagy talán az a magyarázat, hogy Gizella édesapja híres sportoló volt? Ki tudja! Ő, az idősebb pályatárs egyáltalán nem irigyel semmit Gizikétől, csak azt sajnálja, hogy azok a tehetségesebb első kötetesek, akik nagyon komoly munka árán jutottak el a megjelenésig, szinte semmi figyelmet nem kapnak. Nemhogy a belvárost nem plakátolják ki velük, hanem még csak olvasóik sem igen akadnak.
Mi azért egy kicsit sajnáljuk az idős kollégát is. Tudja, vagy nem tudja, de az idei évben Gizike a kortárs magyar író, és nem ő. A 61-es villamoson egy idős hölgy meglátja a vele szemben ülő fiatalasszony kezében Gizi könyvét, a Szósöl Medeia-t. Amikor a tekintetük összeér, a hölgy bólint is, kacsint is, sóhajt is.
– Maga is olvasta?
– Persze fiam. Ezt mindenki olvasta. – A hangját itt hosszan elnyújtja – rendkívüli, csodás, ugyanakkor hátborzongató könyv. És valaki végre tud közérthetően írni. Nem úgy, mint ezek a kriksz–kraksz önjelölt posztmodernek. Semmi sznobéria, semmi különcség. Itt van benne az egész világ, feketén–fehéren. Nekem a Vasalódeszka álma a kedvencem – érzékenyül el a hölgy, majd alámerül a műértelmezés bugyraiba.
Az idős kolléga, bár egy ideje már fontolgatta, mégis ekkor dönt úgy, hogy mától fogva gyalogszerrel teszi meg a parkból a hazautat.
Aztán jönnek Irmai Gizella kitüntetései, ösztöndíjai. Kuratóriumi tag lesz. Az internetre áttelepedett celebárus úgynevezett tévés személyiségek Gizikét hívják el a műsoraikba, hogy a nagyérdeműnek bemutassák a legújabb magyar irodalmat.
Az embert persze elfelejtik. Hiú ábránd azt gondolni, hogy majd a halála után száz évvel. Ha csak száz évig olvassák, ő nagyon boldog lesz, és megtesz mindent, amit csak a jóisten akar – fohászkodik élete alkonyán. Ott, egy konyhában, éjszaka, sörös– és borosüvegek között. A lakás üres. Csak ő, a kedves idős kolléga térdepel a kövezetén. Észre sem veszi, hogy megfájdult az a térd. Vagy észreveszi? Ez volna talán az isteni jel? A jelenlét? A válasz? Ez a térdfájás adja hírül, hogy nincs kegyelem? Sem száz év, sem húsz? De talán még ötről is csak megkötésekkel beszélhetünk. Özönlenek az Irmai Gizellák. Nagy ritkán tehetségek is felbukkannak közöttük. A figyelem megosztásának ilyen magas szintű gyakorlását nem várhatja senki az olvasótól. Csoda, hogy egyáltalán olvasnak könyvet.
Az idős kolléga úgy kopik ki az olvasók emlékezetéből a halála másnapján, mint a pinty. Egycsapásra. Már amennyiben a pintyek kikopnak. De talán nem is tévedés. Mától minden kikopik. Főleg a pinty. És főleg egycsapásra.
Gerőcs Péter regény és esszéíró,1985-ben született Budapesten. Eddig 7 kötete jelent meg.
Írói oldala: https://www.facebook.com/gerocspeter