„Egyszer szóba hozta a tornásznőnek
a nagyherceg kiváltságait.”
(K. P.: Valaki feljegyzéseiből)
Hogy a költő tornára jár,
komédia,
magyar költő ne terpesszen,
legyen beteg,
haljon hamar,
ne gondoljon csigolyákkal,
inakkal, porcokkal,
tulajdon testét balzsamozza
a költészet zsíros humuszával,
regéljen róla, rossz,
de percig se akarja,
jobb legyen,
ne fossza meg sorait,
a sorain csüngőket a reménytől,
hogy tűrt – – –
jegyzeteim, elveim, reményeim
eddig érnek, innen
a fejemben forgó film foglalkoztat,
milyen volt, amikor P
bevitte a stúdióba a gyógylabdát,
ahová mi, boldog rákosok
kart-karöltve, magunkon,
egymáson gúnyolódva,
recsegő inakkal járunk,
mit gondolt magáról,
amikor hurcolta be a behemót
gerincnyújtó gömböt a tornastúdióba:
csoszogott a beteg költő,
piros ég alatt piros felhő,
leszarta, látják,
vagy nem szarta le,
hiszen tudta, tudják, ő az,
arrafelé, a Pozsonyi úton
felismerik – – –
kölcsönkértem a vendéggömböt,
annyira fájt a hátam,
nekem nem volt otthon,
mindenem zsibbadt a kemótól,
ahogy neki is,
nem lehetett tudni,
miért vitte be a sajátját a stúdióba,
ahol ilyenből volt száz,
az egyiken NÁ gerince,
a másikon ML gerince,
amazon RS meg SZM gerince,
mindegy, névsorban a gerincek,
hazavittem, és akkor hetek múlva,
mikor egyébként is gomolygott
valami köztünk,
évtizedek rekkenő szeretete után
nem voltunk jóban,
fájdalmasan fáradtak
voltunk egymástól,
P azt kérdezte a tornásznőtől,
hol a piros labda,
morgott,
neki hiányzik innen,
nem kell
tornára, munkára, se máshogy,
de legyen itt;
és én elindultam a piros labdával
az utcán,
ment a görnyedt hátú,
zörgő csontú,
égett arcú,
néma költő az Ipolyon,
piros guminappal,
nevettek rajtam
a Thai étterem teraszán,
rám köszönt egy gimnáziumi barátom,
a popsztár,
húsz éve nem láttam,
öblös, képzett basszusa rezgett,
mint gyömbéres zöldségkocsonya,
azt kérdezte a pho leves gőzéből
pillogva ki,
hová visz a labda,
honnan sejthette volna, a költőé,
és azért viszem vissza,
mert P látni szeretné,
a valóság felől nézve
és a némaságom felől nézve
ez elmondhatatlan volt,
ám azóta gyógytornán,
kedden reggelente szemez
velem P piros ege,
a költő hercegi bolygója,
süt rám a kallódó
hagyaték fénye,
én meg arra gondolok,
mindennek vége már,
a magyar költő csak terpesszen,
legyen beteg,
küzdjön, ne haljon meg hamar,
gondoljon a csigolyákkal,
inakkal, porcokkal,
a tulajdon testét balzsamozza
a költészet zsíros humuszával,
ha akarja, regéljen róla, rossz,
de közben
féljen, féljen, féljen,
és zokogva remélje,
még egy egészen kicsi
jut.
Élet és Irodalom / LXVI. évfolyam, 29. szám, 2022. július 22.