Nem a legkönnyebb feladatok közé tartozik, de hát mit csináljunk, érdemes néha ezt is gyakorolni! Talán valamelyest igazságtalan voltam a címben szereplő téma-expozícióban. Elég, ha első körben arról merengünk, mennyiben és miként végesek a képességeink. Az érzés, hogy ezek végesek, többnyire a mű befejeztével tör ránk, illetve akkor, amikor szembesülünk bírálóink alávaló igazságaival. Egyszerre látható, tapintható lesz az eladdig beláthatatlannak tűnő szellemi birtokunk határa. Elsétáltunk a végéig. Nincs tovább.
Azt hiszem, a legtöbb ember nem szívesen sétál képességeinek a határvidékén. Rég járt arra. Lehangoló. Szembesülni fog a koszlott, elrozsdált kerítéssel, a széttúrt veteményessel, a rengeteg munkával, ami vár rá, és amit talán nem is gondol már elvégezhetőnek.
A széleken mindig van valami, ami szembesít a gyerekkorunkbéli tájakkal; az elhajigált tárgyak, a kiégett bokrok és terméketlenül porzó homok olyan érzést kelt, mint az egyszerre rég elfeledett, ugyanakkor lelkünk mélyén nagyon is jól ismert képek formái. Ez lényünk forrásvidéke.
Amikor felkönyöklünk a kerítésre, és unottan kibámulunk a túlnan táruló tájra, pontosan tudjuk, hogy az a világrész nem a miénk. Mi oda nem térhetünk ki, azok a paradicsominak feltünedező lankák nem a mieink, földjét soha nem művelhetjük, és egyáltalán semmi módon nem rendelkezünk vele. De lehetett volna ez másképp is, ha a kerítést nem ide verjük le annak idején, vagy nem ezt a területet örököljük.
Búskomor érzés bévül rekedni önmagunkon, önmagunk kertjének fogjává válni.
De hogy alakult ilyenné a helyzet?
Az alkotói pályához mindig szükséges némi becsvágy. Ez a jellemvonás önmagában nem megvetendő. Ne feledjük, a becsvágy duzzasztja minden tudósnak és minden alkotónak a kebelét, mondhatni, ez szükséges a kultúra ápolásához. Csakhogy a becsvágy egy rakoncátlan jószág; folyamatosan etetni kell, kedélye rapszodikus. Ha elégedetlen, egyszerre ugat, nyávog és harap – nem egyszerű domesztikálni. Tulajdonképpen nem is lehet. Gondoljunk az élsportolókra! Az életpályamodell hasonló. Bár a küzdelmes életnek kétségkívül önmagában is megvannak a pillanatnyi örömei, ám nehezen tudnánk eltagadni annak a belső féltitkos vágyát, hogy egyszer elsők legyünk. Ki akarna harmad- vagy másod élvonalbeli költő lenni? Aki verseket ír, az a világba akarja beleírni magát. Márpedig sokan írnak verseket, és sokan írnak nagyon jó verseket. A válogatottak óriási tömegéből kiemelkedni, nemhogy világszinten, de még nemzeten belül is majdnem lehetetlen. Egy évtizedben talán egy embernek sikerül. A küzdelmesség – ennek lassú belátásától fogva – gyötrődés lesz, elviselhetetlen mérvű keserűség, fájdalom és szembesítettség. Kicsiny hazugságainkba leszünk kénytelenek kapaszkodni: a pálya neki lejtett, a bíró neki fújt, az öltözék nem volt megfelelő, a kondicionáltságom épp aznap elhagyott, ésatöbbi.
Az éjszaka azonban váratlanul felébreszt minket. Nem fogunk tudni már visszaaludni. Mélységes magányunkban, csöndes perceinkben megfellebbezhetetlenné válik a tudás: kevesek vagyunk. Vagy legalábbis többek akartunk lenni. Magasabbat akartunk ugrani, jobb könyvet akartunk írni. Föllapozzuk legutóbbi kéziratunkat. Vadul olvasunk. Aztán letesszük az asztalra, kerülve a teátrális hajigálást, és arra gondolunk: bárcsak más is eszembe tudna jutni, mint ami eszembe jut.
Ezt a legjobbak is elmondhatják magukról. Tudásuk tetemes, érzékenységük mint a szeizmográf, intelligenciájuk páratlan, kalkulatív képességük nagyszerű, ám mindez csak egy becsületesen összekalapált művészi teljesítményre ad lehetőséget, többre nem.
Adódik ilyenkor egy másik nehézség. Mint oly sokszor kifejtettem már: az írói pálya kérdése életpálya kérdése is. Aki például regényírásra adja a fejét, az a magányt választja, az elszigeteltséget; konok lesz és hajlíthatatlan. Részben antiszociálissá válik, ennek következtében pedig a lelke érdes lesz, idővel göcsörtök jelennek meg rajta. A nyárspolgári szerepeket már kamaszként elutasította. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy valaki harmincas–, negyvenes–, vagy éppen ötvenes éveiben, miután ráébredt féltehetségére, sutba vágja egész addigi életét, hogy visszakeresse a fiatalkorában elszalasztott lehetőségeit. Ahogy anyám mondta mindig: a fogkrémet nem lehet a tubusba visszanyomni.
Ez volna az alkotópálya krízise. Más megoldás ilyenkor nem adódik, mint elfogadni a helyzetet.
Korlátaink megtapasztalásában ugyanakkor mégis van valami megnyugtató. Nem abban, amikor mások bírálnak minket; az mindenképpen nagyon kellemetlen. Ám amikor a belső csöndben, külső zajoktól mentesen szólal meg a beismerés hangja, akkor egy óriási szeneszsák hullik le a vállunkról. Bizonyos értelemben ez a pillanat is, mint minden, ami az elengedéssel függ össze, hasonlít a halálra, amennyiben az életet egy feszültségnek gondoljuk el, amely ilyenkor egycsapásra megszűnik. Átbukunk a könnyű lebegésbe.
Először is hamar be fogjuk látni, hogy minden ember önmaga tudati zárványában él. Minden teremtőerő korlátos. A korlátai ugyan más földhalmot különítenek el, másfajta vidéket alkotnak, más terem meg rajta, más a szépsége és más gondokkal gyötri művelőjét, épp ezért a viszonylagosságok ilyetén tágasságában értelmetlen a minőségi összehasonlítás. Mindenki végezze a dolgát, legjobb tudása szerint. Ennyi mondható. Ennyit azonban mondani kell. Hogy melyik földművesből lesz aztán országos termelő, végül paradicsom–exportőr, az mindegy. Azok már külsődleges kérdések.
Itt vannak például ezek a kis esszécskék. Nagyobb munkáim kísérőszövegeiként születnek, most már a második szériában. Kedves kis játszótér ez nekem. Szeretem, ahogy gondolati pályájukban felismerhető az azonos eredő, ahogy játékos kis kacskaringóik hasonló mintázatokat hoznak létre, ahogy trópusaik, költői alakzataik egymásba fonódnak, és hogy talán a kitartó olvasókat is, akik a végükre érnek, hasonló érzésekkel ajándékozzák meg. Ugyanez viszont a vesztük is. Ötletköreik szövegről–szövegre szűkülnek, nyelvi leleményeik, ha még van is bennük erő, egyre erőtlenebbek, ahogy lassan kialakítják önmaguk poétikai zárványát, ahogy írás közben zsugorodnak, és mint a bilincs, lassan kézfejemre szorul a lelemények birtokának külső kerítése.
Tudni kell megbékélni ezzel a gondolattal épp ugyanúgy, mint ahogy azzal is, hogy a lányom soha nem lesz sakkvilágbajnok, de kedves, szerethető teremtés még lehet, akit ha nem ismernek és ünnepelnek is sokan, az a néhány, aki körülfogja, bármikor a nevén szólíthatja.
Írjon hát mindenki tovább, nyugodtan és békében, tehetsége szerint.
*Gerőcs Péter: Lábjegyzet – Írások az írásról – XIII.
©Orosz István: Tükör