Lakodalomba voltam hivatalos. A sokadik unokatestvér akkor jó a háznál, ha több száz fős a rendezvény. Segíthet a kis létszámú személyzetnek kihordani az ételeket, hogy egyszerre ebédeljen mindenki. A rokonság aztán idővel átrendeződik. A szorosabban vett családi kötelékek asztalkörüliségéből az italfajták vagy zenei ízlés szerinti korcsoportos bontásba. Ez a lakodalom azon része, amikor már minden hivatalos procedúrán túl vagyunk. A fiatal pár is visszavonult valami kényelmesebbe átöltözni, anyósok sosem látott párban a menyasszonytánc borítékjait tépik fel szinkronban. Apósok csomagtartóból kivett tartalék pálinkás demizsonnal járnak körbe. A zenekar fél kézzel játszik, másikban hideg rántotthúsok hullatják a panírt. Szóval a lakodalom eme része már így hívható: hajnali kifulladásig tartó langyos hullámzás.
Egyik sarokban alacsony, idős ember ül, a hosszú terem végéből nyíló beugróban. Itt csak két asztal van összetolva, széktámlákon magas kupacban ruhák, néhány üres tányér, félig teli poharak elhagyva. Pár borosüveg megkezdve, egy még bontatlan. Kétdeci vörösbor tisztán, ráncos kéz tartja, nem remeg. Ősz haj gondosan hátra fésülve, nyakkendő nincs meglazítva, hiába hajnali kettő. Én tudom, ki ő: a menyasszony nagymamájának a testvére. Egy utcában laknak, a többi testvér nem maradt a faluban, már rég elköltöztek. Felesége a konyhában segít a maradékok csomagolásában a násznépnek, az öreg egymaga maradt. Leülök hozzá beszélgetni, szeretem az idős emberek élettörténeteit, főleg, ha családi vonatkozásúak. Imádom a történelmet, a régi idők eseményeit, a jó-, és néha nem jó életutakat. Kinek hogy alakult az élete, hová költözött, mivel foglalkozott, mit csinálna másként, ha még egyszer fiatal lenne. Utazás a múltba, az első sorból nézve.
Kiürül a pohara, töltök mindkettőnknek, belemelegedünk a beszélgetésbe. Senki sem zavar, amolyan eldugott kis szigetté válunk, én a tizennyolc évemmel az öreg számára megelevenedett fiatalkori alteregója lehetek. A vörösbor testes és alattomos tükörképében néha azt érzem, önmagának mondja, ami eszébe jut. Én pedig visszarepülök vele az időben vagy ötven évet. Látom őt a háború végén, ahogy egy bajtársával ügyesen lemaradnak az egységüktől, amikor visszavonulnak a faluból. Ők idáig védték a hazát, a front túlhaladt a hazafiságukon. Értelme már csak a kis parasztház és a család védelmének van. Rájuk itt lesz szükség, élve. Az új rend besúgói miatt azonban nem mehetnek egyből haza, pláne nem katonaruhában. A falu szélén ismerős fiatal özvegyasszony háza. Annak padlásán húzzák meg magukat. Vitájuk egymás között arról szól, eldugják vagy kútba dobják a fegyvereiket? Két karabély, és egy pisztoly van náluk, némi lőszerrel. Az orosz elsővonalbeli csapatok apránként haladnak tovább, nem messze még tart a vérzivatar. Szerencsére nem fedezik fel őket.
Elsétálok egy dugóhúzóért, újabb üvegre lesz szükség. Viszek két szelet csokitortát is, megkívánta a krónikás. Porcelán tányérokra vaskos szeleteket vágtam, mellé egy-egy villa. Nyitom a bort, vörös, bikavér. Az öreg hasonul, kivörösödött fejjel ül, jóízűen fogy a torta. Mégis meglazul a nyakkendő. Feloldódik a nyelve, színesedik a történet. Dicséri a múltbéli özvegyasszony formáit, a padlásról többször megleste őt. Hisz az sem lehetett több húsz évesnél! Nevetve vetem közbe, hogy talán meg is látogatta a földszinten néha? – Szerettem volna, de nem mertem! – vallja be kuncogva. Szeme körül szinte faragott ráncok legyezője. Jól áll neki ez a huncutság, hiteles. Kortyolgatunk tovább, én már befejezettnek éreztem a történetét. Hirtelen megfogja a kezem, és közelebb húz magához. Önkéntelen halkabbra veszi hangját, pedig nincs senki körülöttünk. Remeg a keze, elszántan néz rám.
A padláson voltak még, aznap akartak előbújni, de váratlanul újabb csapatok érkeztek. Ezek nem a reguláris hadsereghez tartozó harcoló csapatok. Inkább másodvonalbeli kiszolgálók, hadtáp, lógósok, rendészek, mindenfélék. Minden házat átkutattak, amit lehetett, vittek. Az özvegyhez egy tisztjük szállásolt be délelőtt. Egyből aludni ment, a tisztaszoba hófehér dunyhájába sáros csizmával. Mindenki várta, mi lesz. Estére ébredt fel, vacsorát kért. Petróleumlámpa fénye mellett evett. A faluból mulatság hangjai szűrődtek. Nagy dáridót rendezett a többi, talán újabb győzelmet ünnepeltek, vagy csak újabb zsákmányt. A tisztet ez nem érdekelte, jóllakva az özvegyet méregette, aki eddig étellel-itallal traktálta, hátha megússza a ház kifosztását. Egy tiszt mégsem tanulatlan baka! Nem volt garancia a csillagos váll-lap. A padláson bujkálók hallják, ahogy húzza-vonja-löki be a szobába a nőt, kérlelhetetlenül, nem törődve kérlelésével, majd sikítozásával. Egyértelmű, mire készül.
Valamit tenni kéne, ez volt a képükre írva a poros padlásdeszkákon. Szó nélkül nyúltak egyszerre a szalma alá a fegyverekért. A háború lendkereke ezeket a mozdulatokat oly nehezen állítja le. Ösztönössé válnak az évek során. Időben érkeznek a szobába. Pisztolylövés dördült, közelről, fejre. Azonnali a halál. A nő sokkban, könnyes szemmel remeg az ágyon. Kihúzzák és elásták a tiszt hulláját cókmókos zsákjával együtt a közeli erdőszélen. A búvóhelyre már nem mertek visszamenni, a fiatal özvegy sírva ölelgette őket. Majd azt mondja, a tiszt tovább állt még délután, ha bárki kérdi. Még két hónapig bujkáltak a szomszéd falvak segítőkész portáin, mire vissza mertek ólálkodni a szülői házakhoz. Sok ezernyi hozzájuk hasonló sovány, nyúzott, hazatérőnek örült akkoriban a vidék. A háború számukra itt ért véget.
Lihegve néz rám. Kiszakadó, mérgező emléktől szabadult tanácstalan tekintettel. Sohasem mesélte el ezt senkinek. Több, mint ötven évig hordozta magában. Megkönnyebbült, kimondja hangosan. Már lehet erről beszélni, fordult a világ megint, rendszerváltás van, vagy mifene. Számára súlyos teher volt, mert szerinte ő akkor „lemaradóként” már nem volt a honvédség tagja. Ezért cselekedete nem harci cselekmény, hanem simán emberölés, nem más. Nem nagyon tudok érvelni se mellette, se ellene. Érzem, hogy attól még helyesen tették. Hagyni a másik borzalmat, tétlen végignézni, hogy tudná bárki is? A vége valószínűleg ugyanúgy halál lett volna – a nő halála.
Nem csoda, az öreg mélyen eltemette magába az egészet. Hogy miért pont most jött elő belőle, és miért pont nekem? Csendben esszük a csokitortát, isszuk a vörösbor utóját. Ülünk egymás mellett, egész közel, nézzük a képzeletbeli legördült követ. Már nem fiatalkori önmaga vagyok, hanem a bajtársa. Én is kimelegedtem. A hajlott szürke öltönyös hát mintha kicsit egyenesebb lenne. – És mi lett a fiatal özvegyasszonnyal? – kérdem még, hisz helyben maradásával a legnagyobb veszélyben ő volt. – Vele? Ott jön, ni, most aztán kapok a fejemre mindjárt! – kacsint váratlan egy huncutot felém, és próbálja eldugni borospoharát a már fejkendőt vett néni elől. Tátva marad a szám, erre nem számítottam. A néni útrakész zsörtölődése, és ne igyon többet korholása után az öreg kap még fél órát velem. De aztán indulunk, hangzik a hitvesi menetparancs. Ráhagyja. Amikor kimegy, összenézünk, az öreg kezét nyújtja. Erős szorítása pecsét a titokra. Áldomásért keresnem kell egy másik flaskát. Itatná még magát hajnalillatú szövetségünk. Házi perpatvartól mégsem tartok. Elvégre ötven éve vigyáznak egymásra.
