Mindenki feleségét elsiratom.
Nőjét, kedvesét, szeretőjét.
Még ha él is. Előre.
Minden megholt asszonyban
az én melegem hidegül.
Mint annyi megtöretést másért,
magamért, elszenvedem ezt is.
De gyűlölöm a halált, ahogy
szótlan’, elegáns zakóban
megjelenik, igazgatja a
csokornyakkendőjét, s biccent
cinikusan: Akkor mehetünk…
Nem járok temetésekre.
Ott bandukolok mégis a
gyászmenetekben, látnak
vagy sem, a megásott
szakadékhoz. Ott vagyok
én is, ahol fölcsuklik
a mindig kései önvád,
s kopott aranyával kirakja
a nappalba lesújtó éjt.
Ilyenkor rendít meg
ez a szó: emberiség.
Minden egyéb mondatban
borzongást vált ki belőlem,
mert nem más, mint a harag,
első öldöklés, rabszolga- robot
közönyös mentegetése.
Csak az az egy ember van.
Mindenki szeretőjét elsiratom.
Asszony- azt jelenti, forrás.
Fényesre simogatott kapufa.
Ölelése újra és újra
befogad, s meg nem unod.
Éveit elpazarolta.Most
fekszik a végső ágyban.
Sápad a lába, bokája, keze,
e páros gyönyörűk, két szép
melle, orra, ajkai, combja,
nemez sátra a szemhéjnak.
Arca, öle beroskad.
Forrósága elillan.
Minden asszonyt elsiratok.
Örök szerelembe hanyatlunk.
Forrás: Vasadi Péter költészete oldal