(Sir John, the Hero)
– részlet –
I.
Bőven sütött a nyári nap heve
az izzadó juhászfiúra le.
Ily hőségben legjobb a naplopás,
dologtalan hevert a rest juhász.
Ifjú szivében vágyak lángja kél,
legel a nyáj a falu szélinél,
kérődznek szerteszét, külön-külön,
míg ő fekszik hanyatt a zöld füvön.
Körül színes virág, egész sereg,
a földön őket mégse látja meg;
odébb egy kis patak csobog neki,
tekintetét azon pihenteti.
Nem a habokra bámul persze pislán:
a csillogó patakban áll a kislány,
kinek gömbölyded keble, szép haja
volt a fiúnak minden óhaja.
A lány szoknyája fel van hajtva jól,
ahogy mosni a víz fölé hajol,
két formás térd a vízen átragyog,
Johnny Corncob örülhetett nagyon.
Hiszen ki más hevert a rét füvén,
mint Johnny Corncob, a juhászlegény?
S ki más mosott a vízben, mint a gyönge
Julie, Johnny szívének drága gyöngye?
„Lelkem aranya, édesem, Julie!”
Johnny Corncob ekként becézgeti.
„Bizony túl s innen minden tengeren
egyetlen gerlicém te vagy nekem.
Tündöklő orcádat fordítsd felém,
jöjj ki a vízből, hadd ölellek én!
Mielőtt még az este rajtakap,
hadd csókolom meg rózsás ajkadat!”
„Tudod, Johnny, kimennék szívesen,
ne kéne mosnom ily keservesen.
Ha nem igyekszem, baj köszön reám –
árva vagyok – fenyít a mostohám…”
Efféle volt Julie bús kifogása,
s a szennyest szorgosan tovább sikálta.
De felpattant a földről a legény,
s hízelgő szólamokkal szólt felé:
„Galambom, gerlicém, no jöjj ki már!
Szerelmed csókja, ölelése vár.
Anyád nincs itt, ez tiszta mint a nap,
ne hagyj meghalnom sóvárgás miatt.”
Az olvadó szüzet kicsalta, sőt
mindkét kezével megragadta őt,
és megcsókolta nem egyszer, se százszor,
Isten tudja hányat csókolt a pásztor.
II.
Az órák közben otthagyták a párt,
a kis patakra rózsás este szállt.
De Julie anyja dühvel volt teli:
„hol az a nyikhaj? Ketrec kell neki…”
Így dúlt a gonosz hölgyben a harag,
és mérgéhez illettek a szavak
(hisz szándékuk csöppet se volt szelíd):
„pórul jár, hogyha helytelenkedik!”
(…)
Watson Kirkconnell fordítása nyomán angolból fordította: Varró Dániel. (Megjelent a Sárkányfű folyóirat Petőfi különszámában 1998-ban.)