Kérés nélkül
Mert, amilyen messze van napkelet
napnyugattól, olyan nagynak látszik
a feladat, hogy azt fogadjuk el,ami
Van, még ha éppenséggel Másként
is lehetne. Nagyot dörren odakint
az ég. Egy ember az ujjait számolja.
Ringathatnánk. Mesélhetnénk neki
életről, szerelemről. Altathatnánk.
De csak áltatni tudjuk. Letagadjuk
előtte az öregek szagát. Kapkodunk.
Minden lélegzetvételünkkel távolabb
kerülnek tőlünk a csillagok. Már éppen
lemondanánk róluk, amikor hirtelen,
kérés nélkül az ölünkbe hullnak.
Mihez kezdünk velünk, jelen időben,
kijelentő módban: ez az igazi feladat.
*
A csönd fonószékén
Az első szálra hurkot köt,
s mint egy lasszót, feldobja az égre.
Ha jól céloz, az épp a Göncöl rúdjára akad.
Egy kötéltáncos ügyességével felmászik
a rúdig, átegyensúlyozza magát a szekérre,
kis láblógatás után a Hold sarlójára csúszik,
onnan a Csendes-óceán mélyére ereszkedik,
egy tengeri csillagon rögzíti a szálat,
megkerüli a dél-amerikai földrészt,
felúszik a Szikla- vagy a Macska-fokig,
ott újabb hurkot köt,
lasszó fel a Sark-csillagig,
onnan le, aztán fel,
újra le és újra fel,
míg a keret el nem készül,
a küllőkre csigavonalban keresztíveket fon,
a felesleges szálakat visszafejti
– nem nyugszik, amíg a csönd fonószékén
sodort szavakkal tele nem szövi az éjszakát.