Elfogy az ember
In memoriam
Esterházy Péter
Töredéknek lenni maga az élet.
Úgy gondol rá, ahogy a fű
hintázik a szélben.
Itt semmi se mozdul.
Nevek, arcok törlődnek,
vezeklő szürkében a táj.
Fekete tollú, fehér madár
röptét fi gyeli egyre,
mennydörgésből, villámokból,
állatok járásából jósol.
Feszültségeit nem földeli el az ég.
Már Eudémosz gyűrűje sem segít.
De minek is átkozódna:
a sötétség neki nem ellenség.
Egy távlatvesztésre hajló éjjel
visszahátrál a homályba,
hol lecsukhatja végre
kígyót agyaggá változtató szemét.
Elmegy a test a porhoz, mondja,
hiába tiltják.
A hosszan tartó álom büntetés.
Lejegyzi az első szót, mi ébredéskor
az eszébe jut. Tűzzel megtisztítja,
vízzel átmossa. Úgy gondol rá,
ahogy a fű hintázik a szélben.
Két perc gyűlölet
Villanófény, óra indul.
Arcizom se rezdül;
allűrmentes koncentráció.
Betartani a játékszabályt.
Az üldözés célja az üldözés.
A kínzás célja a kínzás.
Egy a cél, s a célkereszt.
A mozdulat a szándékra
merőleges.
A tekintet is aláaknázva.
Itt te nem lehetsz
szőke és kékszemű.
Ép a múltad, más a logikád,
öntörvényeid szerint élsz
és gondolkozol,
tehát átmenetileg
bevégeztetett.
A kör
az esetek többségében
bezárul.
Menekülésed útját elzárja
a bomló lelkiismeret.
Elkárhozni kellene.
El, nagyon messzire.
A bűn,
ó,
hogy összezsugorítja a szívet.
©Séd Imre alkotása