Egyérintőt játszik a tekintet.
A pillanat közös erőterében májusi
napfény kalandozik. Ahogy ott áll, kihívón,
mozdulatlanul, egy gipszangyal. Ahogy megmozdul:
elektromos áramütés.
Sokat ígérő a száj széles áramlásvonala. A nyak-
szirtet verdeső vörös haj-korbács. A szándék
tiszta üvegén átvilágító hellénarc.
Szemében szabadalmazott gyönyör.
Ezt a nőt nagyon.
Mint egy kontinens, lassan megindul.
Ring a csípő, feszes és eltökélt, túl megannyi
terheléspróbán, szezonális viszontagságokon. Tériszonyom
kedves tájéka szűk farmerszoknyába zárva.
Régóta várom ezt a percet, ezt a nőt
nagyon.
Hegy- és vízrajzát most 1:1-ben tanulmányozhatom,
megismerhetem bejáratlan útjait, a végcélt, a csatlakozást,
és a csalatkozást is persze. Megrögzött realista vagyok,
s mint ilyen, hiszek a gyakorló gének
mindenhatóságában.
Hiszek az egy test-egy vétek igézetében,
a ritmikus megsemmisülésben. Nincsenek elérhetetlen
vágyaim, biztos terepre vezérelnek ösztöneim.
Végre hurkolódik a két tekintet. Inger és elleninger.
Testek közelgő hullámverése. A pillanat közös
erőterében fehéren izzó lényeg.
Ezt a nőt nagyon,
nagyon.
©Mánfai György fotóművész alkotása