Angyal ha jön
Hogy egyedül lennél, ne hidd,
nesztelenül jön, közeledik,
félsz tőle, bár suttog, szelíd,
altatja a fák gyökereit,
lépked feléd a réteken,
inog szemedben a láthatár,
jön a taposott éveken,
hová menekülnél, rád talál,
ijedt arccal bújsz előle kő
üregébe, ott élnél fénytelen,
s mert félelmed nem legyőzhető,
reszketsz csak fehér szívvel, üresen.
Hogy mi vár rá aznap, nem sejti
a sárga pirkadat, te se tudod,
ha majd elapadsz, hova rejtik
részeid. Addig köreid futod.
Már csitulnak a szinapszisok,
s ha utoljára mondják ki neved,
lelassulnak a galaxisok
s valaki sima szája felnevet,
pedig hű jel voltál, jelvény a
napok gyűrött homlokán, éveké.
Angyal ha jön, kering a szárnya:
törölt betűk a porban, nevedé.
Egyszerű
Olyan egyszerű az egész,
de nem fér az eszembe,
hogy voltam és nem leszek,
s nem teszed már kezembe
a kezed, elporlad az is,
ki még néha emleget,
helyettem mész le a partra
hullámot nézni s eget,
fanyarrá lesz, mi édes,
fakóvá a színes szőttes,
sötétbe fúl a fényes
s nem marad itt senki győztes,
ez nem fér a fejembe,
pedig egyszerű az egész,
nem teszem már kezedbe
kezemet, elporlad és kész,
miért is csodálkoznék,
holnap más megy le a partra
nézni hullámot, eget,
s vágyik ő is a magasba,
olyan egyszerű az egész,
csak nem fér az eszembe,
hogy voltam és nem leszek,
s nem veszel majd kezedbe.
Unja
a Dunát, ahogy fut a szívén át, unja nézni
a kanyarját, ezt a ringó tájat, hogy még
mindig fájhat, unja a hamvasztó máglyát,
a Földet is, mert égeti a talpát, elszakadni
vágyik szép lehetetlenségekbe, elinalni a
sötétség vaskorából, unja, hogy menekülni
kell, kitörni a halálos vonalak világából,
mert nincsenek kerengő ösvények, dűlők,
csak az ostoba egyenes út, ez visz a bankba,
boltba, a szeretőkhöz, ajtótól ágyig, unja
a haragotok, ami kijáratot nem talál, János
unhatta így a sáskát, s mire szemébe néznétek,
már nem itt lesz, ezt is unja, a sok elmaradt
találkozást, hogy nem volt időtök rá, pedig
míg elkészül a verssel, hány katasztrófát él
át, mert az a csönd, a veremlét, a szakadék
az igazi dűlő s csapás, odahullva kezd el írni,
unja, hogy annyi sok idő után még mindig
nem tudja, mire is a költészet, sejtegeti csak,
hiszen alig lát a könnyein át s a régiek fénye
vakulásig hasít a szemébe, unja, hogy nem
hisztek többé semmiben s nyálatok fröccsen
a röhögéstől, miközben észre sem veszitek
és kihűl erodált szívetek, pedig az a különb,
aki, vak hóra s alvó virághagymákra lépve,
pusztulásakor is szeretni tudott titeket –
©Bornai Tibor: Magánügy