3.
…hogy ő az én barátom, már így, telefonon keresztül is, és hogy ő tanul éntőlem, és mondanám el, hogy hogyan kell írni, meg mondanám el, hogy kell felkészülni egy interjúra, és egyáltalán mindent mondjak el, mert ő issza az én szavaimat és annyira jó velem beszélgetni, bármikor felhívhatom és akkor szinte vég nélkül tudunk beszélgetni…
…hogy ő az én barátom, csilingel a hangja, bájos kislányhang, alig lehetett ennél vékonyabb és magasabb hangfekvésű ötven évvel ezelőtt, és tényleg szívesen beszélgetek vele, annyira finom érzékkel hallgat és beszéltet és én csak beszélek…
…a főnöknek majd ő megmondja…, a főnök nem így gondolja, a főnök szerint ez…, mondom majd én felhívom a főnököt, ne hívjam fel most nagyon elfoglalt, ők különben is nagy-nagy barátok, majd ő megmondja és akkor tudni fogja…, jó, mondom, én bármikor szívesen…, …ő egyébként tud olaszul is, igen, tanult és beszél is egy kicsit, mondja… mondom én, hogy azt úgy kell mondani: essellendza, az Eccellenza szót, a helyes firenzei a legszebb ejtés…, ne mondjam én azt, ő tudja, hogy Eccsellenca, mondom nem, én hallottam Rómában, de ő aztán jobban tudja… és soha de SOHA ne javítsam ki őt, mert ő tudja…
…aztán volt egy nap, amikor már nem voltam a barátja…
…aztán volt egy nap, amikor már nem is vette fel a telefont…
…aztán egy nap mégis felvette épp, meg akart halni…
…tényleg beteg volt és akkor mondom…, mondom közben, mert hallom, hogy alig kap levegőt, hogy kell megfőzni a gyömbérteát, megtisztítja a kis gyömbérgyökérkéket, hüvelykujjnyi darabokat, felkarikázza, forral vizet, kb. másfél-két liternyit, két-három percre bedobja a gyömbért, meg a fahéjat, szegfűszeget és szegfűborsot is, mint a forralt borba, és…! és…! késhegynyi sót is, mert az plasztikussá teszi az ízeket, kidomborodik tőle az egész komplex ízorgia, mondom… én kancsóba szoktam tölteni és aztán ha már kézmelegre hűl, akkor teszek bele egy citromot karikázva és az édesítőket, mondjuk 15 darabot, de Te tehetsz bele cukrot vagy mézet is, és hagyd állni egy órácskát…, szívem, jó?, persze, persze, jaaaj, mondja, nem tudja ezt megcsinálni, mert annyira nehéz neki felkelnie, a lánya meg nincs itthon, pedig oly jól esne, mondja én meg sajnálkozom, hogy szegééééééény, legszívesebben odamennék, gyömbérteát főzni, de az messze van, vagy másfél óra utazás, jó nem megyek…, majd a lányával megfőzeti, jó, mondom…
…és mindent elhiszek, utólag is… és annak ellenére is…, mondja, hogy istentiszteletet hallgat szkájpon, mondja, melyik vallás…, jó, gondolom, de akkor mért a másik vallásnak dolgozik?
…nem értem, nem értem…
…aztán már nem hívom…
…aztán már nem hív…
…aztán még lop is tőlem, ügyesen, bizonyíthatatlanul…
…aztán még a munkatársamtól is lop, bizonyíthatatlanul…
…de nem szólok semmit…
…hogy mehettem így lépre, én barom…
…csak megírom…
…ebből tán nem lesz bajom…
*
„Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek.” – írja Radnóti valahol.
Semminek nem volt nagyobb és maradandóbb értéke, mint annak, hogy ő élt. A magyar költészet legnagyobbja, nagyobb, mint bárki – pedig itt aztán vannak nagyságok. Halála a magyar társadalom egy jó részének lemoshatatlan Káin-bélyege és ezen még az sem változtat, hogy minél ragyogóbb a fény, annál nagyobb az árnyék.
Ő fény volt.
Nem kell az árnyékban élni senkinek.
*
Kiengedem a csapból a vizet. Várok…, 4-5 másodperc, néha több, nézem, hogy folyik, alatta megtelik a tegnapi bögre, tányér, mosatlan – folyik, gurgulázik a lefolyó. Kiengedem a csapból a vizet, úgy iszom. Néha teszek bele kis málnát vagy citromot vagy citrusszörpöt. Narancsot soha.
…engedd ki a csapból a vizet, mondja anyám, mikor odamegyek, hogy igyak…
Már rég meghalt, hét éve van lassan.
Mindig eszembe jut, mióta az eszemet tudom, mindig ezt mondta.
Voltam vagy 15 éves, amikor végig gondoltam, hogy ez mit jelent: kiengedni a csapból a vizet. Jó kiengedem és elképzelem, ahogy kijön a víz a falban lévő vezetékből, aztán kijön a főcsőből is (vagy hogy is mondják), ami a házhoz jön, van vagy másfél méterrel a föld alatt, valahol kell lennie egy nyomáscsökkentőnek is, aztán valahol az utcában van egy kiágazás az aknában, egyszer ott dolgoztak ilyen narancsruhás vízművesek, akkor nem volt víz vagy két napig, augusztusban, mindenki büdös volt (persze így is büdös majdnem mindenki, ez egy ilyen ország), és aztán képzelem tovább, a víz valahol egy elosztóból kell jöjjön, oda meg a vízműből, ahol van egy böhöm nagy tartály, oda meg a víztoronyból jön, gravitációs elven működik, hogy máshogy, hogy mi az a gravitáció, azt Einstein mondta el először valahogy, mert azt még Newton se tudta rendesen (ld. pl. a Merkúr pályaháborgását és vö. Eddingtonnal – milyen jó film is volt az, Einstein és Eddington…), szóval ez a vízvezeték a konyhai csaptól a víztoronyig van vagy 8 kilométer, folyamatosan bővülő keresztmetszetekkel… az írd és mondd van vagy…, ööö…, rengeteg köbméter, vagy nyolcvan-száz kádnyi.
…engedd ki a csapból a vizet, mondja anyám, mikor odamegyek, hogy igyak…
Oké, kiengedem a csapból a vizet, minden reggel, amikor odamegyek, hogy igyak.
Most múltam hatvanhat.
Seggem a szádra pattanhat.
4.
Van két macskánk: Małgorzata és Elżbieta. Ők lengyel macskák: Małgorzata fekete alapon itt-ott fehér cirmos, Elżbieta pedig fehér alapon fekete cirmos. Voltaképpen majdnem egyformák, azaz mintha az egyik a másiknak negatívja lenne. Ők ülnek a szobában a dohányzóasztalon, és folyton a tévét nézik. Akkor is, ha nincs bekapcsolva, s közben fogják egymás kezét, mert szeretik egymást, ők ugyanis…, hát igen…, két lengyel leszbikus leány. Leánymacskák. A fenekük alatt két párizsi poháralátét, kerámiából…, hogy mégis, valahogy legyen egy helyük, ami az övék. Francia-lengyel, mint Chopin vagy Madame Curie… Néha, amikor porszívózok, a csővel véletlenül lebillentem az egyiket vagy mindkettőt a szőnyegre, akkor gyorsan elnézést kérek és visszaültetem a helyükre őket… és szégyellem magam a vigyázatlanságom miatt, de szerencsére nemigen haragszanak, ugyanis nem érdekli őket más, csak a másik… és talán a tévé is, egy kicsit.
Több, mint tíz éve vannak velünk és szeretjük őket, Karácsonyra kaptuk a fiamtól és a menyemtől: különleges selyembársonyból varrták őket és fakanállal tömték ki a testüket, hogy legyen tartásuk – és van is. Nem beszélnek, csak fogják egymás kezét, ülnek a párizsi poháralátéteken, amik kerámiából vannak és nézik a tévét – és közben is, előtte is, és utána is: szeretik egymást.
*
Régebben ezt írtam:
„A közelség, főleg a szem fókusz-határán belüli közelség jól eltorzítja a szem által észlelteket, elfedi a világ többi részét, és ami ilyen közel van, lassan alkalmatlanná válik arra, hogy analizálható, szintetizálható legyen: vagy betölti a horizontot, és akkor kirekeszt minden mást, vagy, mert menekülésre késztet, eltorzítja a valóságot…”
Most ezt írom, átírva a forgatókönyvet:
Él bennem a más világról egy kép. Ez a világ annyira, de annyira hiányzik… közelítem is. Ez a világ személyes, intim, senkinek el nem mondhatom, nem önthetem szavakba… Ez a világ mindennél közelebb van, s, hogy elérjem, csak egyetlen akadályt kell áthágnom: saját téves elképzeléseim… így van… Ott nincsenek távolságok, nincs perspektíva, mert valahogyan minden egyben van.
Már nem nyerésre játszom, mert befejezem és úgy döntök, látom a lapok másik oldalát is, így aztán már nem akarok nyerni, mert enyém lesz minden tét… csalni nem fogok. Áthágok.
Gondoltam magamra a végső nézőpontból visszatekintve, ahol minden mozdulatlanná merevedve áll…, aztán persze a fal mögött… a tűzfal mögött minden megy tovább…, tudom…, hogy honnan?
Hát csak tudom. És kész.
*
Barát.
Sokan mondták, mondják…
Figyelni tud rád?
Nem, nem tud.
Akkor mitől barát?
Nem tudom.
Isten a barátod?
Ő igen: mindig figyel rám, néha még kedves is.
Mondta, hogy a barátod?
Nem, nem, soha. Csak tudom és kész.
