Kórház, rengeteg ember:
mint gnú csorda, ahogy
a betegség-oroszlánjai ólálkodnak körülöttünk,
mindenki szorongatja igazolványait:
mint harmadik-negyedik-fülét—hátha
velük bele tud hallgatni a rendszerbe,
egy-egy orvos néha feltűnik, beléjük kapaszkodik
több száz tekintet, míg az ajtó elvágja cérnaszálait,
marad a vörös-begyulladt szemű sorszámlámpa,
ahogy 20-percenként pislant egyet,
egy biztonsági őr látva tanácstalanságukat,
teszteli munkáját rajtunk–mosolyunk igazolja, hogy
jól végezte, megköszönjük neki, most már
az őrségen túljutva bennfentesekké váltunk kicsit,
míg a felvevő előtt állva, jobban izgulok, mint az érettségi előtt,
mi lesz ha nem megyek át?-mit mondok majd testemnek?
De mintha osztályozna, végül is átenged, visszaadja becsületemet,
útbaigazít,
megigazítom ruhámat, mint katona páncélját, és gerilla
harcot folytatok a liftért, Kálmi hű fegyverhordozóm,
hozza az esernyőt, panoráma—röntgenemet…
közben egy ismeretlen ember elmeséli életét, gyón
vagy inkább figyelmemet vallatja, nem tudom eldönteni,
az orvos is megkönnyebbül (talán mert jó hírt mondhat),
nem kell most a bölcsességfoghoz nyúlni,
talán azért csöpög az eső, hogy ne látszódjon a por utánunk,
ahogy elhagyjuk a kórházat,
de a vers nem rólam íródik most, hiszen 1-nap után is
látom a mentőautót, a folyosót, a betegek arcát,
ahogy egy ponttá zsugorodik az élet, ahogy eltévedt életünkkel
mászkáltunk ott…
* Első közlés