Füvek. Rögök. Növényi béke.
Korhadó ágak csendessége.
Itt lent mindennek súlya van.
A láthatót a föld lehúzza
de az üresség súlytalan.
Már hallom őt, hogy közelít.
Fojtott, kapkodó dobbanások
visszhangozzák a lépteit.
Most áll. Most lép. Most jön. Jön értem.
Ő, akit vártam. Akit féltem.
A legutolsó ismeretlen
kit ölelnem kell és szeretnem,
öreg ölemmel megszolgálnom
az obulust, amiért Kháron
a sötét vizen átevezne
oda, hol nincs fény se, nesz se
csak szürkeség és némaság.
Ha hinném, hogy van Alvilág.
Ha elhinném, hogy árnnyá váltan
de megmarad az Alvilágban
örök időkig minden régvolt.
De csak a föld. Az üres égbolt.
A semmi temploma fölöttem.
A kert szentélye. Körülöttem
időtlen tartóoszlopok:
komor, sötétlő ciprusok.
És középütt a nagy platánfa
súlyos, boltíves koronája.
Talán ez a fa megmenthetne.
Pár éve még, hogy reggelente
– hogy lucskos ágyamból felkeltem –
kijöttem hozzá, átöleltem
akár egy titkos szerető.
Úgy símogattam remegő
ujjaimmal a hámló kérget
hogy a bőrömbe beleégett
hűvös bőrének tapintása.
Ez már a tenyerem tudása
ami emlékszik pontosan:
a kérge olyan, pont olyan
élő, érdes és végleges
akár egy szélcsiszolta test
amit egy éjen át öleltem
abban a lombos, régi kertben
és máig sem tudom, ki volt.
Csak fekszem itt. Feljött a hold.
Érzem, hogy ujjaim hegyétől
a sűrű hideg felfelé tör,
nehéz higannyá hűti vérem
és elborít, elönt egészen.
Reggel így fognak rámtalálni.
Csak erőm lenne még, felállni,
hogy lelkem, rongy ruhám, levessem.
És örökre Övé lehessen
a test, a testem. Csak a testem.
(Szabó T. Anna: A madárlépte hó című kötetéből – Belvárosi Könyvkiadó, 1995. )
Szabó T. Anna hivatalos oldala: https://www.facebook.com/annatszabo