kérges kezével gombócokat formál, hibátlan és szabályos,
generációkon át alakított receptek lapulnak ujjai között,
sűrű, ragacsos masszává gyúrt gondolatok főnek a fazékban,
nézem, ahogy levet ereszt a pillanat, néha felbuggyan és kipukkan,
hallgatjuk az ízek áramlását a sparhelten, arra gondolok,
milyen lehetett, amikor nagymamám gyerekként az ő nagymamája
mellett állt a tűzhelynél és figyelte, hogyan rotyog a töltött káposzta,
vajon annak is ilyen íze volt? ez az egyetlen, amit adni tud,
mindig ezt mondta nekünk, s nem is kellett tőle más,
mert szeretetét csomagolta gombócokba, káposztafelöltőjét ráadta,
jól megfőzte és úgy tette elénk, hogy tudta, egész világ rejtőzik a belsejében.
©Bornai Tibor: A varázsló ebédje