Utolsó kép – Tandori
utoljára a Clark Ádám téren láttalak, furcsa öregember,
mentél a buszmegálló felé, alig tudtál már lépni is,
mint egy hajléktalan, olyan voltál, sapkád a fejedben,
és a fogaid – jobb nem beszélni a fogaidról
akartalak volna megölelni, de valamiért zavarban voltam,
talán, hogy jobb a kabátom, a kalapom, ezt szégyelltem,
próbáltam az arcodban felfedezni mindazt, ami vagy,
csak a szomorú kiszolgáltatottságodat láttam
Csiu Fang-kao jut eszembe rólad, szomorú lélek,
akinek nyomába nem ér halandó, a történet szerint,
pedig csak egyszerű házaló ez a különös kínai,
aki tüzelővel és zöldséggel kereskedik
elment ez a házaló lovat vásárolni, táltoslovat,
és azt sem tudta, kanca-e, avagy mén az a ló,
meg hogy milyen a színe, mégsem tévedett soha,
mert mindig csak a lényegre figyelt
most értem meg, hogy valójában csupán erről volt szó,
téged valóban nem érdekelt semmi külsődleges, mert
csak a belső dolgokra figyeltél, és így a sapka, a kabát,
nem számítottak, mert miért is számítanának
elmentél tehát lovat vásárolni, örökös utazó, miként
teszi ezt Csiu Fang-kao a mesében, pedig te magad, igen,
te magad voltál a táltos, és az maradtál akkor is, amikor
már lépni sem tudtál, és kihullottak végleg fogaid
elmentél, és itthagytál minket, tétova vándor, minket,
akik még tudatlanok vagyunk, nagyon is tudatlanok,
és most, amikor a hiányodat érezzük, most értjük igazán,
mennyire nehéz mesterség a kínai házalóé
Auteuil – hiába írom
(Tandorinak)
terveztük, hogy egyszer majd, évek múlva,
újra Auteuil-ben, hogy megint az ügetőn,
aztán minden másképpen, Párizs túl messze,
bennem csak újra és újra a szomorúság
szomszédok voltunk, ott, a rue Bonaparte-on,
ajtórés alatt becsúsztatott levél ébresztett,
itt nem lehet ablakot nyitni, mutattad a szobád,
és együtt gyalogoltunk ki az ügetőre
miért, hogy mindent csak utólag, miért nem akkor?,
felírom, ami fontos, azért, hogy nyugodtan elfelejtsem,
Auteuil-be együtt rohantunk, hatalmasakat léptél,
a Clark Ádám téren meg alig tudtál csoszogni is
az utolsó találkozáskor is Auteuil-ről, csak úgy,
azt mondtad, minden megvan, s nincsen meg semmi,
hirtelen lakatot tettél a szádra a mutatóujjal,
a feleségem is ezt mondja, mosolyogtál
Auteuil-ben vörösbort ittunk, szívtuk a Gauloises-t,
mikéntha öreg hajléktalanok, csavarogtunk egyre,
az egyik esti sétán megszólítottál egy francia lányt,
kiderült, hogy őt is ismered valahonnan
az ügető messze, a kocsma meg sehol, ahol ittunk,
nem értettem, miért olvasol verseket öreg piásoknak,
bezárt a Fregatt, és a vak zongorista barátod,
ő sincs már sehol, ő is elment már innen
és nem tudok elköszönni Auteuil-től, tőled,
nincsenek hozzá szavak, ez is csak dadogás,
írjunk fel mindent, hogy elfelejtsük, mondtad,
és hiába írom, hiába, hiába
*Litera – első közlés, 2019. március 5.