A pillanat töredéke
Egy pillanat a napfelkelte
Egy pillanat a naplemente
Egy pillanat az újabb kezdet
Egy pillanat és végtelen lett (Elena Liliana Popescu)
A pillanat töredéke a mozdulatod.
Ahogy a távolodónak intesz,
ahogy jelzed az eltévedt madárnak,
hogy otthontalan ezen a tájon.
A pillanat töredéke a sóhajtásod.
Ahogy utoljára dolgozik a tüdő,
ahogy utolsót dobban a szív,
s távozik testedből az, ami te.
A pillanat töredéke a búcsúzás is.
Ahogy eszünkbe jut, aki elment,
ahogy megidézzük a gesztusait
annak, aki nincs már miközöttünk.
Zsoltárparafrázis – Elfáradtam
„Elfáradtam a kiáltásban,
szemeim elbágyadtak, várván Istenemet.;” (Zsoltárok könyve, 69:4.)
Elfáradtam, nincs kedvem semmihez, nézek magam elé,
mondják, hogy ezzel lezárul valami, valami, ami fontos volt valaha,
nem tudom, így van-e mindez, inkább csak szomorúság ez az egész,
lezárul valami, ez biztos, de a szomorúság több is, kevesebb is ennél,
ahogy lezárulnak a cselekvések is, amikor eljön a mozdulatlanság ideje,
amit közönségesen halálnak is nevezhetünk.
Elfáradtam, mondom, hiába is minden erőfeszítés,
nem változik semmi, elbágyadtak a szemeim a várakozásban,
aludni volna jó, örökre elaludni, feleslegesen is keresem azt, amit keresek,
minden akarat hiábavaló, és hiába is kérem, akit kérek,
hogy a keserű poharat, a keserű poharat végre fordítsa tőlem el,
hiába, hiába, még elaludni sincs erőm, nincsen erőm már elaludni sem.
Elfáradtam, és ez egyértelműen a gyengeség jele,
segíts meg engem, fohászkodom, akihez fohászkodni jó,
de nem válaszol senki, soha senki sem válaszol, mindenki hallgat,
a hallgatás a válasz, így beszélgetünk, és a hallgatás rosszabb a zajnál,
annál a zajnál is rosszabb, ami itt van körülöttünk, itt, mindenfelé,
és ami ellepi a levegőeget, olyannyira, hogy tapintható lesz tőle a feszültség.
Zsoltárparafrázis – Átfutó árnyék
„Olyan az ember, mint a lehelet;
napjai, mint az átfutó árnyék.;.” (Zsoltárok könyve, 144:4.)
Átfutó árnyék a napom, legfeljebb árnyéksuhanás,
ébredek, vagyok, és elalszom megint, így múlik el,
így telik az, ami idő, észre sem veheted mindezt,
ez már a pusztulás benned, sejtjeid lassú leépülése,
emígyen hunyod be este a szemed, s a jótékony álom
elfeledteti azt, hogy egy nappal ismét öregebb lettél.
Olyan vagy csupán, miként a lehelet a tükörképeden,
könnyű pára az egész, ennyi a lélegzeted, miközben
szemléled önmagad, fáradt az arc, fáradt a tekintet,
omladoznak rajtad külsőségeid, és nem akarsz többé
semmit, és tudni sem akarsz már semmiről, elpusztít,
aki elpusztít, ily módon mulandó benned is minden.
Lélek lélegzete, legfeljebb ez az, ami a vég és a kezdet,
megsárgult fényképek őriznek, esetleg filmtöredék,
vigyázzák a tested, a mozdulatod, talán a szemed is,
igen, a tekinteted ott lészen valami internet-oldalon,
ott lehet majd egyszer a tekinteted, társaknak mutatva,
ki is voltál, átfutó árnyék, vagy lehettél volna egykor.
©Ursprung Zsuzsanna festőművész alkotása
A versek forrása – Petőcz András: Vissza az időben
Orpheusz Kiadói Kft. (2023)
A Szerző engedélyével.
Petőcz ANDRÁS (Budapest, 1959. augusztus 27. –) József Attila-díjas, Márai Sándor-díjas és Magyarország Babérkoszorúja-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett magyar író, költő, szerkesztő, az Opus főszerkesztője.