A cipője, a Duna-parton?,
kérdezi, és aztán elhallgat.
Ottmaradt. Otthagytam,
válaszolja, nagyon is zavartan.
Alighogy levegővétel.
Valami előtt.
Nem szabad, az nem lehet!,
mondogatja, miközben
minden mozdulata arról beszél,
hogy nagyon is.
Valami levegővétel, hogy
ne történjen meg, ami megtörtént.
Ami van, az nincs és nem volt,
mondja megint, és közben
ösztönösen a szemét is lehunyja,
a valóságot így is eltagadni.
Csak a levegő hiánya,
ami van, végül.
Majdhogynem üres a rakpart.
Szemben a Vár. Meg a Gellért-hegy.
Ez is Budapest, gondolja magában,
és mintha szívéből rohanna tova:
kiabál a Duna.
(Megjelent a Tiszatáj 2020. októberi számában.)
Illusztráció: Kerekes István fotográfiája
