milyen könnyelműen léptél ki
a kertből, ahol oly sok csókunk
megesett. a csöndben leomlott
a nyár fala, akár a szavak, amiket
valaha kimondtál. csupán
a madaraknak hagyott gyümölcsök
értek tovább a zizzenő lombban.
irányt váltott a nyelv, amit
beszéltünk – akár a víz
szomjúságod emlékezetében
édesen – meglepően fejtette fel
sorsunk szövetét, a szél fölidéztem
mozdulatod, amivel zavartan
a váratlan ajándékért nyúltál.
az est árnya hirtelen borult arcodra,
lemállott róla széptevő mosolyod,
és ezzel egy időben szétesett
minden, a házról csörömpölve
hullott a vakolat, a tűzrakóban
lelohadt a hamvadó ágak
melege, fénye.
s ahogy lépkedtél előttem a kapu
felé, hátra szóltál: „pedig még évekig
szép lehetett volna, amit egymás
testében hevesen szerettünk”. „ez már
okafogyottá vált” mondtam lemondóan.
rég messze jártál, mégis hallottalak
a borús ég alatt.
mintha a tavaszi, zsenge leveleket
előre lerombolná az ősz. minden
elvonult veled, a Tó hullámainak
andalító éneke, a megnőtt távolságban
összementél, mentek veled a maradék
évek, a szavak, a tettek, a rózsák tüze,
és vissza sose tértek.
©Séd Imre alkotása