Véletlenszerű széllökések.
Elvékonyul bennük a beszéd.
Vaktában szétszóródnak
az álom színei. Átitatják a hajnalt.
A napok elvágtatnak és nem térnek
vissza, mint a felriasztott őzek.
Az alkony közönséges borvirág
az ég arcán. Valami fáradt bánat ül
a házak ablakszemében.
Éjjel kitágul a sebezhetőség tartománya.
Szoprán hangú jégcsapokról a kihalt
utcára cseppen a várakozás. Befagyott
tócsán a világ sérüléseinek látlelete.
Pulzáló csillagokban egy kitagadott
gyerek képmása. Tekintetében indigókék
rémület. Hogy egyedül marad. Végleg.
Akár egy vers, amit sosem szaval el
a téli fasor névtelen rigókórusa.
A békesség szentélyébe kúszik a felejtés
árnya, mint soha bemutatott orgonaszóló
hangneme. A hátralévő idő mollja.
©Varga Ágota fotográfiája: A kereszt