vagyok fájdalmait veszett visszhang
kegyes hozzám a magány álmatlanágra ítél
mélyén ott virraszt a költemény
esők mosdatnak így tisztán érek
a gyermekkor éveihez védőruha nélkül bejárom
radioaktív emlékek helyeit
értem a kövek és virágok beszédét
madár-nyelven tanulok dalommal a bezárt
kapuk mögött ártézi vizet fakasztok
illúzióimat csapdába ejtik vadrózsák karmai
léghajó-létem fedélzetéről kidobom
könnyek ballasztjait
de vajon azé vagyok akit mellém szentelt a vágy
vagy csupán vak tátogás szánk között
a meggondolatlan vallomások becsapódása
honnan tudjam hogy nem tévedés
fejvesztett keresés a semmi hullása
futó-patak érzelem
hány világot fog át az évek kecses hídja
és ha korlátján kihajolok hány ábránd veszejt el
amíg a fény faláig jutok
©Lantos Ferenc festménye
Gyönyörű vers. Gratulálok!