Pékszombat
Hogy kellenek a szombat reggelek,
hol csigatelve szívem és a szám,
hol kávé brummog, hogyha felkelek
helyettem is, ha nyelvem lomha tán.
Hogy kellene a harsány napsütés,
csíkos terasz egy portugál hotelben,
ropogtatnánk a cukornádat és
szájon csókolnálak a fotelben,
a szádnak boldog pékillata lenne,
és pékfiúcskák sürögnének benne,
épp rollniznának valami csudát,
s mint kakaó a kakaós csigában,
úgy forogna a boldog csönd a szánkban,
csak lusta nyelvünk járná át meg át.
Egy hosszú kávé
Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszu kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul,
mint kondenzált ökörnyál,
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszu árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.
Parti Nagy Lajos: Grafitnesz (Magvető, Budapest, 2003)
©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása