Ha képeslapot kap a lélek, odatűzi egy szemmel jól látható helyre,
a vitrinajtó, mint egy szép hajat, lágyan ringatja a tengert.
Az ember is csak belül hullámoz, de külsőleg tükörsima,
a rövidujjú kék ingéből nem igen látszik ki a szívizma.
Pedig rövid az emberi ing és nagyon hosszú a szív,
mely nehezen tűri, hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.
De ez nem azt jelenti, hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,
csak az élet színvonal elmélyültebb és nem habroló.
Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi, és hogy felderítsék,
bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket Hawaiitól Edericsig.
Az elme jóval messzebbre ellát, mint a csalfa szem,
ha mint egy periszkópot az ábránd állványára teszem.
Ott már közel van a messzitávol, a Szocsi, meg a Rimini
és luxushajóz az ember, mikor csak elsétál a vitrinig,
ahol a panelház, benne a sok-sok príma kabin,
tovaúszik a boldog beutaltakkal a képeslap hullámain.
Mert minden ember legmélyén ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,
és a legnehezebb vele ilyenkor nyáron,
ha a pirosbronz alkonyatban kürtölni kezd a lélek tükre,
és egy kicsivel nagyobb rálátás nyílik az életükre.
De még csak körül se néznek, mikor az este zsiliprendszerén
az édes képzelettel együtt elfolyik a fény,
és amikorra leérnek a realitás sötét iszapjába,
a saját magukat már hiába is csapják be.
Hova is hajolna az erkély korlátról az ember,
szépen megfogja, és a többi közé gumizza a tengert,
egy nagy gumi az élet, egymáshoz szorít és nem ereszt,
szürke levet csak, navigare neszesszer est.
©Orosz István: Szélrózsák III.