A tüskés hátú, falánk fenevad, tűzokádó sárkány fajzat fenyegeti megint kék-mindenségünk szűk gömb-világát. Most még járja kirótt útját. De parányi hajlatán már fázik rajta Európa, s vele reszket minden kontinens, az egész girhes gerincű emberiség. Vége-nincs kút-mélybe hullt békeerőnk. Az arctalan játékosok „háború vagy kultúra”, „jog vagy állam”, feliratú dobókockával teszik próbára szerencsénket, itt a piros hol a piros trükkökkel vernek át, terelik el a figyelmünket, hogy ne vegyük észre mire készülnek, hogy álmunk ábrándjai föl se libbenjenek, s búvó emlékeink többé ne parázsoljanak föl bennünk. Mintha életünk valamiféle lovagi torna lenne csak, mert nem látják, hogy a győztes bajnok is a nagy káosz áldozata lesz. A háború istene eszelősen fütyül, megint feltámad, és támad, újra támad. Lovagi torna helyett csatazaj és halálköpés, dárdák dáridója, lándzsazászlók és véres belek. Mennyi gyönyörű lányból nem lesz anya.[1] Sikító népek rohannak a paták elől. Mészáros-éjek okádják a bombák bűzét, a panaszokkal teli nappalokon terjed szét, vérlatyak szortyog a csizmatalpak alatt. Férfiak éje, és nők, gyerekek menekülése. Az új császárok zászlait vivők üvöltve követelik a fegyvereket, a piros-gombos jeladást. Megafonok és Facebookok üvöltik: növelni kell a röpíveket. Csak egy lehet a vélemény, aki mást szól körül veszik hamar. Ragtapaszt rá gyorsan, kiáltják rémülten. Kesztyüs kezük kapzsi taglejtéseit meddig nézzük türelemmel? Halk harangjaink halmai közt meddig fogjuk tűrni harácsolásukat? Ahogy zsákmányolnak és tovább állnak némán. Sisakos fejük alatt vigyor. Bunkereikben lapulva hiszik, táncoló tallérokat, csillám-talentumokat szitál majd nekik a nap, ha újra feljön. A világ világossága ellen vétkezik, aki nem képes szemét tágra nyitni. Vajon lesz-e még menekvés, semlegesség, visszavonulás ebben a kötéltáncos földrészben? Mi vár halálosan féltett hazánkra, melyet egy háború már földarabolt?[2] Szemünkben vándorló ezer évünk, és türelmes karunk szégyene ég. Pedig harcsa-szemük és tátogó szájuk meghazudtolja szavaikat. Fénysakkozó csipkéik közül hazugságuk lávája ömlik felénk. Ügyelni kell, ha a pusztulás jön, minden mindörökké odalesz, s a világ az ámentelen végtelen része lesz.[3] Nem nézhetjük némán, alattomos hálók, fekete labirintusaiban, ami most növekszik. Nem várhatjuk hamuszürke lehelettel, ami a bűn méhében megfogant, tétlenül a tarajos fenevad születését, ahogy napvilágra lép és a szennyvíz gőzét fúja ránk. Ne engedjük, hogy a kormos múlt és a bolond jelen fakítsa ki a holnap színeit. A hallgatás halál, eltörlése mindannak, amit kőbe vájtunk és a kereszt szent útján eddig megtettünk. A béke most a kézfogás. Legyen béke végre, legyen: pax, mir, fred, maluhina, hogy tudjunk nevetni újra.
[1] Guillaume Apollinaire: A láthatár dala Champagne-ban verse néhány sorának parafázása
[2] Babits Mihály: Békekiáltvány
[3] James Joyce: Ulysses
©Kovács Emil Lajos: Elah völgye