A fekvőpadon hasra fordulva,
fehér függönyök rejtekében várom,
míg a nővér,
elektromosságtól illatozó keze,
vörös, kék és sárga
drótok dús szálaival a masinához kötöz.
Beszéd foszlányai jutnak át
lustán hozzám.
„Kölykeim, rám se néznek.”
Szálunk egyre lejjebb
az örök magány világába.
A kegyelmes inger pontos ütemben
dresszúrázza derekamat.
Járják táncukat rajtam,
megállás nélkül,
a futkosó hangyalábak.
A szavak hatnak, ha elhangzanak,
hallgatom felkavart sejtjeimmel.
„Nincs mit tenni tűrni kell.”
Az érzéki világ kiürítése a feladat-
– teszem hozzá csendesen.
A felhámon át, éhes
elektromos szikrák peregnek,
láthatatlan fényei buzgón teszik fel
mélyreható kérdéseiket,
s ezerszer vágják rá villanyütésükkel
a zsibbasztó feleletet.
„Legalább a macskám visszajönne!”
Vajon milyen néven hívogatja?
– töprengek szíve szomorúságán.
Hiszen a nevét kifigyelni felette nehéz.[1]
A legnagyobb ajándék, ami nincs.
A nap is színét, szárnyát lengeti rám
fájdalmam nélkül.
Legyen ezentúl ilyen tunyaságom.
Várom hát türelemmel
a gyógycseppeken átszűrt
enyhült véget.
Hisz nincs menekvése,
ha mulandó,
a fájdalomnak se.
[1] T:S. Eliot: Macskák könyve