(Mintha egy városban lennél)
Van egy arab mondás, ha el akarsz rejteni valamit, rejtsd a Napba. Ez olyan, mint amikor nem akarsz bikiniben feltűnést kelteni a strandon, ezért arra a helyre mész, ahol nyüzsögnek az emberek, garantáltan senki sem fog rád figyelni. Fran Lebowitz is így gondolkodhatott a hatvanas évek végén, amikor tizenkilenc évesen a konzervatív New Yersey állambeli kisvárosból Morrisonból, New Yorkba költözött. Volt oka rá, nem is egy. Képzeljünk el egy tizenkét éves kislányt, aki igazgatói elbocsátást kap, mondván, túl mogorva. Állandóan olvas, visszabeszél, kérdez, és akinek azt mondja az anyukája: „Ne legyél vicces a fiúkkal, nem szeretik.” Algebrából hatszor bukik meg, pad alatt olvas, és hét évesen kijelenti, hogy ateista, majd arra is rájön, hogy meleg. Sejthető, hogy lesz belőle valaki. Főleg, ha elköltözik a világ kulturális központjába. Az alján kezdte, takarítással, taxizással, New York két női taxisofőre közül ő volt az egyik, és minden (férfi) kollégája utálta. Aztán bekerül a 70-es évek New York-i popkultúrájába, egy magazinban direkt rossz filmekről ír vicces kritikákat, majd Andy Warhol Interwiew magazinjához kerül. Mindenkit megismer, mindenki a haverja lesz, akire ma félájult tisztelettel nézünk akkor is, ha magánélete nem felel meg a feddhetetlenség kritériumainak, mert mondjuk a metoo mozgalom nyakon csípte, vagy más egyébért, amit a mai korszellem nem tolerál. A félmúlt hírességei közül csak pár, akikkel Lebowitz összebarátkozott, fotós (Robert Mapplethorpe), divattervező (Diane von Fürstenberg), képzőművész (Andy Warhol), író (Toni Morrison), rendező (Martin Scorsese) és muzsikusok közül Charles Mingus. Ezek a művészek Fran Lebowitz szellemi immunrendszerét erősítették, velük érintkezni nap nap után, pótolta a soha el nem kezdett egyetemet.
A városba költözése után alig tíz évvel, kiadják első könyvét, Metropolitan Life (1978) a címe, és egy mizantropikus, szatirikus esszégyűjtemény a modern nagyvárosi élet anomáliáiról, abszurditásairól, amit persze, mindenki ismer, mindenki bosszankodik rajta, csak épp nem írja le. Nem úgy Fran Lebowitz. Hamar jött a második kötet, a Social Studies (1980), ami műfajilag követte az elsőt. Aztán hosszú, néma csend. Ma már nem ír, annyira tiszteli a szöveget, a könyveket, és mint mondja, annyi a középszerű írás, minek növesztené a világ súlyát ezzel. Íróból nyilvános előadó lett, olyan mint egy stand up komikus, csak hosszabb és viccesebb. És itt lép a képbe Martin Scorsese filmrendező, akinek Lebowitz húsz éve az egyik legjobb barátja. New York, Lebowitz, Scorsese. Minden adva van egy nagyon szórakoztató beszélgetés sorozathoz.
Milyen igaza volt Lebowitz anyukájának, amikor azt mondta a kis Frannak, a fiúk nem szeretik a vicces lányokat. Tényleg nem szeretik. Nem „nőies”. A lányok vicckultúrája mielőtt elkezdődhetne, elsorvad. Miért? Mert nincs meg a közeg, ahol kifejlődhetne, nincs lehetőségük a rendszeres együttlétre. Olyan, mint az irodalmi kánon, a nők nehezebben jutnak be. Hogy is írta Bán Zsófia az Élet és Irodalomban, amikor az irodalom neméről beszélt? Referenciahálózat, szerepminták hálózata, a mindennapi élet hálózata, az eltérő szocializáció a két nem esetében. A nőknek nincs akkora közös tere (homosocial acculturation), nincs olyan sport, kocsma, kollégium, hadsereg, ahol ez a network segítené őket. A vicckultúrával ugyanígy van, de ezt már én mondom. A nőknek nincs lehetőségük a csínytevésre, a könnyelműségre, és a frivolitás kiélésére, mert ezek férfias előjogok, és ahogyan a jogász-szociológus V.E. Pilgrim írja, a nők legjobb barátja a saját anyja marad mindig, nem csoda, ha odalesz a vicces élet. A nők társas-bajtársias együttlétének hiánya miatt érzik a férfiak humortalannak a nőket. Fran Lebowitz minden sztereotípiára rácáfol. Neki minden segítő közeg megvolt, ráadásul az életerejét sem szívták el a férfiak. Fran Lebowitz bizonyára nem ért egyet a fenti fejtegetéssel, mert amikor az egyik public speakingen (ebből él), valaki a nézők közül megkérdezte, hogyan tanulható a humor, azt mondta: „Ugyanúgy, ahogy a testmagasság.” Szóval sehogy. Ez nagyon humoros válasz volt, de nem igaz, mert a humor is tanult viselkedés. Fran Lebowitz kultúrakritikái, bonmot-jai egyszerre viccesek, szatirikusak és néha bántóak. Csak őt ez egyáltalán nem érdekli. Nekünk viszont el kell viselnünk, ezzel jár, ha valakire kíváncsiak vagyunk. „Minden harmadik embernek van jógamatraca New Yorkban. Ezért nem jógázom”- mondja.
Fran Lebowitz egész életében férfiszocializációs folyamaton menetelt át, szó szerint, a járása inkább hasonlít egy dragonyoséhoz, mint egy idős hölgyéhez (ironizálok). Milyen érdekes kapcsolódási pont az előző Filmnaplóban szereplő Vivian Maier fotóshoz. Az ő járása is katonás volt, őt is különcnek tartották, és ő is a férfiak megakasztó létezése nélkül alkotott.
Szóval Fran Lebowitz egy olyan író, aki már nem ír, csak beszél. Egy beszélő író. Ilyen is van, meg olyan író is van, aki még semmit sem írt. Egy kultikus celeb, egy New York-i karakter, akit leginkább két íróhoz szoktak hasonlítani, Dorothy Parkerhez (1893-1967) és Nora Ephronhoz (1941-2012), de mindkettőtől különbözik, mert sem nem ír, sem nem iszik.
Nekem három dolog volt kérdéses, amihez persze csak nekem van közöm, neki semmi. Ha élő adásban frocliznám, megkapnám a magamét, legalább egy évig senkitől nem mernék kérdezni semmit, úgy megijednék. Kicsit sok a nosztalgia. Visszasírja a múltat, amelyben a tárgyak perfektek voltak, az emberi kapcsolatok csökevényesek, de több volt a jómodor. Ezt a nosztalgiát az öltözködésével fejezi ki, szemüvegkerete, melyet a hipszterkultúra már rég lemásolt, annyiba került, mint egy autó. Méretre készített felöltők, kasmír kabátok, angol szabók, akik Albionból repülnek a Chelsea Mercantilba (Seventh Avenue), ahol Fran Lebowitz lakik. Na, ne már. Csak és kizárólag Levi’s 501-es farmer vasalt szegéllyel, kubai domborműves cowboycsizma, és csak ugyanarról a helyről vásárolt férfi ingek. Erre még Ernyei Béla is fejet hajtana, én viszont azt mondom, Lebowitz kisasszony, hagyja békén a birkák gyapját, ne egyen húst, és vásároljon szupermarketben, mert amit csinál, az a modorosság netovábbja. Értem én, hogy a lassú entrópia ellen küzd, de könyörgöm, ne így. Nem használ mobiltelefont, laptopot és internetet. Ez megint égbekiáltóan modoros. Ha szüksége van valamire, de a pandémia miatt zárva vannak a könyvesboltok, viszont olvasásfüggő (nem elég az otthoni 11 ezer kötet), és rendelni szeretne egyet, a barátai megoldják. Így könnyű.
Az ember azt hinné, egy ilyen emberhez közel áll a feminizmus. Valaha saját bőrén érezhette a női lét minden kínját, hátrányát, és nem. Az eredményeknek örül, de ő nem aktivista, és szerinte a metoo mozgalom előtt, azaz nemrég, még ugyanott állt a helyzet a világban, mint Évánál. Azt hiszem, Heller Ágnesnél éreztem ezt a téma iránti távolságtartást, jóval ezelőtt pedig Jean-Paul Sartre-nál, de ez egy másik esszé témája.
Nem minden információ származik a Pretend It’s a City című Scorsese sorozatból, kutakodtam egy kicsit itt-ott. Hogyne érdekelne egy ember, aki kilenc órát tud egyfolytában olvasni, és magát irodalmi szajhának nevezi, csak mert mindent elolvas.
Amikor Karl Ove Knausgård Harcok című könyvét olvastam, azt írta, a szupermarketben a kézikosár lábbal előre rugdosása a földön, és a magazin olvasás borítja ki a legjobban, főleg, mikor valaki visszateszi a helyére, mielőtt sorba kerülne. Mindkettőt csináltam, de csak addig, míg ezt nem olvastam. Ilyen hatással van az író az olvasóra. Fran Lebowitz undorodik a rövidnadrágos férfiaktól. Most már én is.
10/10
Trailer és adatlap:
https://www.imdb.com/title/tt13660958/
Fotó: Fran Lebowitz portréja / Moviefit