Áttetszõ nyilak
áttetszõ nyilak lövik magukat a nyárba
a strand kékjében barnul egy kisgyerek
nem sejti, hogy legszebb szavai elõtt
mindig ott lesz a „bárcsak”
mit szíve fölé emel hûen
– s róla a verset –
már mindenki unja azt – és ezt
jönnek még nyárnak látszó dolgok
mint amikor a zimankó az ajtón kalapál
betér a csönd,
néma szívében szép a szûkszavú halál
(is)
zsebeiben õsz lapul
ha kihúzná két kezét
dörögne az elme
dörögne a vasfényû ég
de még csak gyerek
mit sem tud semmirõl
várja a strand, az indián sátor,
még nem tudja, mi az kívánni,
még mindenkit szeret
félelme még ketrectelen
és õ annyira bátor
kimondani ezt
*
Elágazások
olyan csonka ez a fa itt bennem
balról nyesett
jobbról irtott
fentrõl idõvihar csavarta
gyökerei gyújtogatva
élhet-e így?
ha jönnek hangos fejszék
érdemes-e rájuk?
ablakká lenni pacsirtahajító határba
betervezte-e Isten?
kihajol-e egyszer rajta valaki
valamilyen emberlakta házban?
***
kinyitom az ablakát a nyárnak
zártosztályok között lappangok
a falak most épp arról mesélnek
milyen életem lehetett volna
ha nem veszik meg örökségem
a zaciba vitt gitárt
ha jobban zárnak a kupakok
ha nem itt születek meg –
az egésszé válásról álmodom
mindenütt a hiány fraktáljai túrnak
***
rózsaszín függönyökbe csavarva voltam királylány
szaladtam a réten
zuhogott a nyár
vad harsányzöld fûszálak kerek bokámra égtek
gyerek öt percen keresztül voltam
de anyám hangja csernobili sziréna
nagyanyám hozza az ásót
õ is minden vakondot agyonvert
félelembõl
én közben imádkoztam
***
nem tart soká a feledés
ami elõtte van az a hosszú
fóbiákkal édestestvér hitek
érzelmi kajütablakok mások óceánjára
kérdésekkel megtömött mikulászsák ( kirabolják )
és az égi szénbánya elõtted mindörökre lezárt terület
kifakult átoksejtõvé nevelõ életiskolapadokban
megtanultad:
még a szerencse is meleglopás
jogodban áll vakarni a nincsed
utána biztonság kedvéért Isten
küld még néhány tetût
hogy érezz
***
jöttem
kezem ügyébe akadt gyújtózsinór-versekkel
Õ küldött mégis most
Isten vadászik nyakamra
azúr borotvahabbal vár és fen
amiért megpróbálom átugrani õseimet
nem érti
de én akkor is
képtelen vagyok
egy hangya potrohába igazítani derekam
ha a félelem szögesdrótjaiba akadva
és kíntól õrjöngve is
de égre futok
emberül
egyedül
Nélküle
*
Távolkor
a régi házzal szemben
durvuló kiserdõ
kétágú patak nyúlik fekete hídba
itt eresztettük el tökhéj csónakunk
újságpapír kalózokkal zsúfolva tele
álomjövõt hol másutt ringathatott volna
leégett gyerektestünk
elõször szívemet sárba itt karcoltam neked bottal
a gyerekkor kiterjedése
csak mint könnyû nyári délutántól az alkonyat
lassan nyugvó pír a vállon – sokáig lüktet
lufibékák sípolása andalog és dadog
dézsában a Hold langyos esõvízbõl mered fel
– még nem tudjuk, de boldog tudatlan ebihalak vagyunk –
mert még egy ideig minden álom
kigondolt mese lesz
csupa kard, királylány és gyõzés!
Sárkányföldet még el sem képzelem
sem zavarodott Felnõttvilág-félét
sötétkék szõnyegen
hosszan reppennek még
szögorrú csillagfoltok
s megszámlálhatatlanul messze
mint az álom…
mint a nagyik
amikor felnövünk…
…és kigombolt szavakat tévesztünk papírra versnek
mint kigombolt önmagunkat idegen ágyra félésbõl
minden igazat takaréklángra csavarunk
fázni hangos didergésig szeretünk
vagy még azon is túl
és messzi érinthetetlen üveghegyek leszünk egymásnak
csillagsál, jöjj, tekeredj nyakamba
mert túl hosszúak a hidak, amiken át botladozni kell
alattuk csónakok remegnek álomolajfolton
meggyújtott lelkek is
egy kék vonyítás még elér a távolból
még elhiszem, ami a legfontosabb:
elveszett kutyám után a lényeg megmaradt:
– egy megsimogatott lábnyom
– a simogatás örökíthetõ képessége bennem
– és utána a jel, hogy létezett
* Első közlés