avagy pamflet-vers a nárciszokról
Hibátlan vagy mindig,
erős, okos, kimért,
játszod nekem Freudot,
az egyetlent, ki megért,
de nagy haragra gerjedsz,
ha a táncot másképp járom:
saját vágyam szerint,
s a füttyszót meg se várom!
Aztán megint szeretsz,
ha bűnömet megbántam,
a húsomból ma neked
már tíz adagot vágtam,
ez is kevés, tudom,
van, ki ajánl többet,
álom-párosunkból, így
szép kis háromszög lett
– ez a forgatókönyv
és innen már csak rosszabb,
megritkul a mosoly,
a csend meg egyre hosszabb,
az új jelöltnek azt meséled,
én vagyok a bárány,
de nem ám szelíd, fehér,
csak rút, fekete ármány,
nyomban beléd szeret,
társul akar venni,
pár hónap, és elfelejt
majd önmagának lenni,
új kör indul ezzel,
de semmi nem fog változni,
a szeretet az álarcokkal
képtelen találkozni.
(U.I.: Vedd magadra bátran,
ha rólad szól a nóta,
és bonts virágot máshol,
itt betelt már a kvóta!)
©Nagy Katalin: Vízjel