Milyen szép volna egy világ, és azt a világot úgy befejezni, hogy rendeznénk egy előadássorozatot valahol ebben a búcsúzkodó világban, és azt adnánk alcíméül, hogy „Tájelméleti előadás-sorozat”, ahol a világ minden részéből egymás után következvén, mint valami cirkuszi porondon, tájelméleti előadást tartana egy fizikus, aztán egy művészettörténész, egy költő, egy geográfus, egy biológus, egy zenetudós, egy építész, egy filozófus, egy anarchista, egy matematikus, egy csillagász és így tovább, és ahol állandó, soha nem változó közönség előtt az a fizikus, az a művészettörténész, az a költő, az a geográfus, az a biológus, az a zenetudós, az az építész, az a filozófus, az az anarchista, az a matematikus, az a csillagász és így tovább elmesélné, hogy a maga szempontjából mit tart a tájról, de ahol az előadássorozat főcíme az volna, hogy „Táj nincs”, jelezvén, hogy itt már a cím és a tárgy közti viszony is különleges, ahol művész és tudós beszélne arról a költészet, a zene, a matematika, az építészet, a képzőművészet, a geográfia, a biológia, a költői nyelv és a fizika, a filozófia és az anarchia irányaiból érkezvén, hogy mit gondolnak ők és mit gondoljunk mi az ő javaslatukra a tájról – mindezt egy olyan összefoglaló kijelentés alatt, mely tagadja, hogy e tárgy, a táj, egyáltalán létezik. Az ellentmondás azonban csak látszólagos: ez a sorozat éppúgy viselhetné a „Minden táj” címet (keserűen), mint ahogy a „Táj nincs” címet viseli (tárgyilagosan). Arról nyilatkoznának meg ugyanis ők, hogy mit jelent a számukra és a számunkra az a lény, akinek a szempontjából van táj, ha az univerzumra néz, hogy milyen súlya van annak a kérdésnek, hogy ugyanis az emberi szemlélet kétségtelenül korlátozott volta vajon elvezethet-e minket ahhoz a súlyos, mert bizonyíthatatlan állításhoz is, amely szerint másik szempont is felvehető, nem csupán emberi – ha már az a helyzet, hogy táj nincs, ha már a dolog úgy áll, hogy azonban a mi számunkra, bármerre nézünk, romokban és épen: minden táj és táj és mindenütt, ha már ott tartunk, hogy az emberi szemlélet varázslatosan szűk terébe fogva egy gyötrelmes szellemi út alkalmi vége felé arra kell jussunk: e varázslatos szűkösségen kívül mi már tulajdonképpen semmi máshoz nem ragaszkodunk, semmi máshoz, semmi létezéshez, már a létezéshez se, csak az ígérethez, hogy egyszer egy tájban a legmélyebb szépségben és enyészetben valamit megpillanthatunk: valamit, azt, ami ránk vonatkozik.
Forrás: Krasznahorkai László: Megy a világ
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2014
Az immáron Nobel-díjas íróval 2023-ban készített interjút Friderikusz Sándor:
„Friderikusz”: Interjú Krasznahorkai László íróval, a Man Booker-díj odaítélése után (2015)
Krasznahorkai László (azóta már Nobel-díjas is), Kossuth-díjas magyar író, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Műveit szinte kivétel nélkül mindig elismeréssel fogadták a kritikusok, az Egyesült Államoktól Japánig. Susan Sontag, amerikai író, kritikus „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait.
1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő könyveiből, illetve forgatókönyveiből készítette filmjeit, köztük a világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat. Krasznahorkai Tarr minden fontos döntésében segítette a filmrendezőt.
Számos díj kitüntetettje az író, sok más mellett 2015. május 18-án elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat, amit magyar író először kapott meg.
Forrás: Friderikusz Podcast
https://www.youtube.com/@FriderikuszPodcast
Fotó: Krasznahorkai László portréja / Képkivágás a 2023-as videóból.