Olvastam valahol, hogy Freud ifjabb éveiben szégyenlős volt, és zavarta, ha fiatal páciense szemben ülve vele az arcába meredt, ezért heverőre fektette a betegeit, ő maga pedig az illető fejéhez telepedett, hogy ne is lehessen látni őt. Ebből aztán a pszichoanalitikusok rítust csináltak: minthogy Freudnál így volt, valószínűleg így a legjobb!
Akár igaz, akár kitalált ez a történet, bevallom, nekem nagyon tetszik. Annál is inkább, mert rávilágít arra, hogy az ember szabálykövetésében sokszor mennyire vak és ostoba, továbbá, hogy gyakran csak a minket körülvevő valóság humoros, tehát kritikai, önkritikai fölfogásán keresztül juthatunk el valódi önmagunkhoz.
*
Apropó, Freud, van egy bizonyos félénkség bennem, amit valószínűleg anyám visszahúzódó természetéből örököltem. Ez általában nem okozott gondot az életem során, csak akkor, ha merőben új szituációkba kerülve kellett megnyilatkoznom. Mondok egy példát. A Dervistánc című verseskötetem megjelenése kapcsán találkoznom kellett Bertók László költővel, akivel azelőtt soha egy élő szót nem váltottam, ráadásul a találkozóra az ő lakásán került sor egy megbeszélt időpontban.
Mielőtt felmentem volna hozzá pécsi, Király utcai lakására, képzeletben a kínok kínját álltam ki pusztán amiatt, hogy majd meg kell szólalnom előtte. Félreértés ne essék, olyan erős, szinte gyomorforgató érzés tört rám, hogy néhány percre le kellett ülnöm egy közeli, kényelmesnek látszó, sétálóutcai padra. Persze ezeket a kínokat nyomban elfelejtettem, ahogy beléptem Bertók lakásának ajtaján.
Az biztos, hogy ez az egész valamiképpen a fantáziám túlműködésével van kapcsolatban. Ezért van az, hogy maximálisan osztom Musil meglátását, mely szerint, ami valóban megtörténik, egészen lényegtelen ahhoz képest, ami megtörténhetne. A lényegtelen kifejezés itt persze nem feltétlenül a történés tartalmára vonatkozik, hanem sokkal inkább a tőle való félelem és szorongás kockázati tényezőjére…
*
Az emberiség fő értéke, legalábbis, amit magáról hirdet, az úgynevezett “humánum” a legtöbb esetben önkéntelenül is gyanakvásra ad okot, ugyanígy az én szememben az embertelen kifejezésnek sincs – az “összemberi” karakteren belül – sok értelme. A valóságban az ember nem tud jó lenni igazából, mint ahogy rossz sem, a többség inkább a kettő közti átmenetet képezi le, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Az nem úgy van, hogy mondjuk a konzervatív szellemiségű emberek jók, a liberálisok ellenben rosszak vagy éppen fordítva.
Mégis sokan engednek a kísértésnek, mint például az Újszövetségben szereplő gazdag ifjú is, aki Jézust jó mesternek nevezte. Jézus azonban, nagyon helyesen, így válaszolt neki: miért mondasz engem jónak, senki sem jó, csak egy, az Isten.
Alighogy ezt leírom, kézbe veszem a Magyar Narancs eheti, friss számát, ahol a 4. oldal alján a következő nagybetűs reklámot olvasom: A jó emberek hetilapja, látogasson el honlapunkra…
*
Az élmények minden egyénítettségük ellenére is általános jelenségek. Ha nem így lenne képtelenek lennénk megérteni egymást. Ennek tudatában az író ember bármiről írhat, a legszubjektívebb élményeiről is, mert biztos lehet benne, hogy érteni fogják, amit és amiről ír. Bátran írhat akár saját, egyedi vonásokban igazán bővelkedő, betegségéről is, mint ahogy Karinthy tette az Utazás a koponyám körül című 1937-ben megjelent regényében, vagy Esterházy Péter 2016-ban publikált Hasnyálmirigynapló című jegyzetkönyvében. Számomra ezekben a beszámolókban az úgynevezett normál életről való leválasztottság élménye az érdekes. A külvilág és ezernyi problémája ilyenkor egy másik dimenzióba kerül. A beteg embernek nincs más lehetősége, mint a lényegre – a puszta lét kérdéseire – koncentrálni. S ez erősen elválasztja őt embertársaitól. Mintha egy üvegfal mögé kerülne, egy másik koordináta rendszerbe érkezne ilyenkor az ember. Mert innen látni igazán, mintegy toronyablakból, hogy mennyire bolond a világ.
Az persze már egyéni ízlés vagy hozzáállás kérdése, hogy ezt a tornyot elefántcsonttoronynak, vagy börtöncellának tekinti-e az ember.