Holdlakók
A félelem és a borzalom
bizonyos korszakokban
bekúszik az ablakokon.
Az emberek ma is gyűlölik
egymást, s magányukban
ezüstbálványokat csókolgatnak.
Idővel az elpusztult városokat
újra felépítik, kerteket művelnek,
és eszik azok gyümölcseit.
A holdlakók a holdon maradnak.
Idelent fölszáll a bűze
bármilyen gyalázatnak.
Na jó
Na jó, feladom.
Ehhez a történethez
nincsenek szavak.
A főhőse én vagyok,
ahogy álmomban
a fejem
csak úgy magától
leszakadt.
Futnék magam után,
de a hajóm már
a látóhatáron túli
ködbe veszett.
Idegen városba érve
kiköt majd valahol
az éjszaka során,
s föl sem fedezik
a hiányomat.
Egy utassal több
vagy kevesebb,
talán furcsa,
de nem tűnik föl
senkinek.
Az ember ne féljen,
ha meghal,
mert kap majd
egy másik fejet,
lehet, kicsit borzasat,
de mégiscsak egy fejet
a régi helyett.
Éva fodrászata
Délelőtt tíz óra,
hajvágás
a Toboz utcában.
Felszabadultan,
szinte megbékélten
ülök a székben.
Ez a parányi helység
Éva fodrászata,
Torpedó, a barnaszemű tacskó
nézelődik székem alatt,
családias a hangulat.
Gondolatban
ciprusfák állnak körülöttem,
hallom a hajszálak
lefelé ereszkedő
hullását.
Csepel-Királyerdő.
Látszólag
hétköznapi sivárság,
kedvem szerint
jobbára napos idő
és vidámság.
Körmozgás
Ma délután
szemlét tartottam
a környéken.
Elég ellazult
voltam ahhoz,
hogy meglássam.
része vagyok a
tájnak és a táj
nagyon is az én
részem.
A kápolna mellett
egy régi temető
sírkertjébe léptem.
Ezen a ponton
nem gondoltam
semmi másra
csak a körmozgásra;
a nevenincs Alfára
és a nevenincs Omegára.
…arra, hogy elvetve
a kósza ötletet,
most
mégsem érintem
meg kezemmel
a templom oldalát.
©Kiefer Béla fotográfiája – Kálvária, Pécs