Eljátszom a gondolattal, hogy e kis, messzire sodródott, töredék hazámból, Kis Hungáriából gondolatban levelet küldök nagynénémnek – akárcsak Mikes Kelemen – a messzi, ki-tudja-hol-van már Őshazába.
Pécs, 2021. február 22.
Édes néném, kívánom istentől, hogy ezt a járvány sújtotta esztendőt szerencsésen kezdje és végezze kegyelmed. A virológusok szerint itt Kis Hungáriában immár a járvány harmadik hullámában vagyunk. Dúl a vakcina-harc, mert a fránya magyarok megint válogatni akarnak. Nem jó nekik a Muszkaországból rendelt Szputnyik V vakcina, sem a kínai Vörös Császárságból érkező Sinofarm. Nekünk mindig a demokratikus világból származó, orvosilag is megbízható, puccos nyugati termékek kellenek, mint például a Pfizer és a Moderna.
Édes néném, talán nem ok nélkül tartok én attól, hogy ha a Jóisten megtart ebben a bujdosó testben, revideálnom kell a nézeteimet, a mi egész, nem túl korszerű társadalmi berendezkedésünkről, sőt a mi nem mindig kedves vezetőnkről is, aki, ha jó vezér is, de nem jó hadi ember; ha szinte jó hadi ember volna is, őtet Brüsszel akkor sem szereti, mert külön utakon jár, s nem igen szíveli az olyan rózsaszín ködöket, mint a szabad egyetem, meg a pöffeszkedő, liberális retorika. Nem tudom, hogy mi mindennek kellene megfelelni, hogy egyszer odafönt, Brüsszelben is tényleg szeressenek bennünket?
Lassan, de biztosan tönkremegy itt minden – mondják a rút förtelemben, a gyanús jégolvadásban egymásra talált ellenzéki pártok, mert nem látják a fától az erdőt, nem látják, hogy egy járványt kezelni mekkora felelőssége az operatív törzsnek.
Igaz, hogy most már nem mindenhol mennek jól a dolgok. Itt is, ott is felüti a fejét a járvány mellett a pénztelenség, a munkával meg nem érdemelt szegénység. Ugyanakkor a kormány – mondják a józan emberek – nem lehet mindenkivel Mágnás Miska. Miért nem dolgozik meg a pénzéért mindenki becsülettel, még akkor is, ha nincs munkahelye. Csak az olyan vadkapitalisták tudnak fizetni a semmiért, mint a labanc osztrákok és egyéb népnyúzók, akiknek megvan a véleménye a mi vezérünkről és az ő munkaalapú társadalmáról.
Kétségbe kell tehát esnünk? Távol legyen. Bízzunk, reméljünk, édes néném! Az istenben, ha szinte minden bizonnyal tudnánk is, hogy meg nem adja azt, amit kívánunk. Még szerencse, hogy nincsenek közöttünk gyanús kinézetű, más hitű és komor tekintetű migránsok. Mert még csak akkor kerülhetnénk igazán bajba …
Azt írta volt kegyelmed a minap, hogy már ért franciául. – Ezt igen jól cselekszi kegyelmed, hogy idegen nyelvet tanul. Bár ami földijeink és szülői munkaközösségeink is éppen azon vannak, hogy idegen nyelvre taníttatnák a gyermekeket, de az ilyen állapottal nem a hazai, hanem a külföldi boldogulást kötik össze szerencsétlenül.
Márpedig, ha külföldre szakad ifjúságunk, ki marad hátra majd Kis Hungáriában? Már csak abban bízunk, bár nem mindenki, hogy amíg kenyér van, békesség is lesz, ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás kenyerünk mellé; mert innét ki nem megyünk addig, amíg azt meg nem esszük. Kinek kellene másnak ez a sok kenyér? Én pedig mindaddig, valameddig a rakás kenyerem tart, szívesen szeretem kegyelmedet. Hát kegyelmed engemet? Az egészségére jól vigyázzon kegyelmed; semmi nincsen annál drágább.