„suhannak
szállnak
szédült
angyalok
föld
víz
levegő
láng
eső
vagyok”
(Álomtükör – Duna-delta)
A kolozsvári születésű költő, író, lapszerkesztő és esszéista László Noémi Pulzus című kötete elsőként jelent meg magyar–román közös kiadásban. Az összeállítás egyik figyelemreméltó előzménye, hogy a költő a Himalájában járt. László megfogalmazásában, az utazás „Kijózanító!” volt. Így nyilatkozik: „Meglátogattunk nagyon sok buddhista kolostort, de ez valahogy nem igazán érintett meg. […] Mindenki arról beszélt, hogy milyen erősek ott az energiák, milyen csodálatos a hely, de én nem éreztem semmiféle spirituális kapcsolódást ezekkel a kegyhelyekkel – annak ellenére, hogy a buddhista filozófia érdekelt és érdekel is. Hátborzongatóan fetisisztikusnak találtam az egészet. Közben szégyelltem is magam, amiért ezt gondolom, de inkább nyomasztónak éltem meg az egészet. […] Látni akartam a magas hegyeket. Azt hiszem, még mindig nem telt el elég idő, hogy tudjak beszélni róla, augusztus végén voltam ott. Elemi élmény volt. Főleg az, hogy nagyon nyers ott a táj. Látszik, ahogyan kialakultak az elemek, ahogyan azok a hegyek lettek, másrészt, ahogy pusztulnak napról napra, porladnak, töredeznek, mállanak, ahogy építik az utat, menet közben folynak a munkák. […] Ilyen a hegy szerkezete, nagyon durva ott a tél, rombol. Beül a víz a repedésekbe, megfagy és szétnyomja.”(1) Fontos a versekhez rendelt alcímek földrajzi meghatározottsága, valamint a nyelvi keret („Tanka, pulya” Kegyelem – Börzsöny utca) és a szövegalkotás szépséggel telítettsége is („sötét szobában, cigarettavégén, / ott lesz, mint fáradtak között a csönd, / villódzó kontinens az ég vizében” Az őskor hajnala – Belgrád).
Az én saját arcával és egy általános (szürreális) képpel vezeti be a mondanivalót, és formál ennek mintegy színpadi teret (terepet), keretet is, ahol az előhang elbeszéli a későbbi szövegi kibontakozás tárgyát: „Néztem tükörben hasadt homlokom. / Csatangoltam viharvert dombokon. / Jártam térdig, derékig érő gyomban. / Botlottam, estem, féltem, tántorogtam. […] Ezt a helyet meg merem érteni, / mert nem túl nagy, és nem is / túl kicsi. […] Elvagyunk, de ez / nem vidám barakk. […] Nem látnak el a jövő századig, / hol unokáink ölnek / a parkolás miatt […] Az idő bogárlábakon / borzongva elszaladt.” (Az idő bogárlábakon – Kolozsvár). László Noémi formálja az (élet)utazását, a kezdeti ponttól, Kolozsvártól kiindulva, ahol „megtörtént a létezés velem.” (Az idő bogárlábakon – Kolozsvár). A kötetben Erdély és Budapest (Minden időben ciklus), Európa és a világ (Bábel ciklus), majd a Föld (Bábel ciklus), mint az egészet átfogó egység, az ember(iség)re kiterjedő, átölelő, bezáró, megnyíló, hangzó, tapintható közeg jelenik meg, egyéni és kollektív (újjá) születésekkel, halálozásokkal, természeti képekkel és urbánus közegekkel. Megfogalmazza a versírás kapcsán azt is, hogy „elindulok befelé meg visszafelé. Emlékekből, tapasztalatokból dolgozom. Sejtelmekből, megérzésekből. Női dolgokból.”(2)
László kötete „a költő eddigi életművének számvetése, így mindekelőtt arra kérdez rá, hogyan viszonyult egykor, és hogyan viszonyul most a létezéshez.” (A kötet fülszövege). Erdély helyszínei családi és indulási közeg, a kezdetek, Kolozsvár a szülőváros, majd a kiterjesztés (a tengerre szállás és a repülés kezdeteként) helyszínei, Nagyszeben, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Nagyvárad, Brassó, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy jelennek meg, majd a Duna-delta térségét járja be, megteszi az útját a városokon és a városok, a helyek által képzett tapasztalatok alapján. A természeti kép szépségébe olykor belevegyül az ember nemcsak kulturális épülése, cselekményei, de annak silánysága is, László sugallatában a(z ön)lealacsonyodás, a társadalmi kötelékekbe zártság, ami az én koncepciójával teljesen ellentétes jelenség. Erdély után Budapest következik (mint a két nemzet és ország helyszíne is), amelyet Erdély városaihoz hasonlóan, mélységében, szubjektív élményekkel és gondolatokkal telítetten mutat be. A különböző helyszínek (Börzsöny utca, Bécsi út, Jászai Mari tér, Nyugati pályaudvar, a Három Holló kulturális tere) megmutatják és megmagyarázzák a költő életútjának, mindennapjainak is a mikéntjét, személyes élettörténetének töredékeire, minőségére világítanak rá, hozzák felszínre a hibákat, a tapasztalatokat, a véleményeket, a cselekmények egészét.
A kötet versekbe ágyazott európai krónikaként is érthető, amely a különböző nagyvárosokkal, fővárosokkal (Amszterdam, Helsinki, Róma, Tbiliszi, London, Oxford) kifejezi a szövegek által megjelenített otthonosságot és idegenséget egyaránt. Erdély és Budapest (itt még ismét külön kört alkotva), majd a hozzájuk csatlakozó vagy hozzárendelt nagyvilág, mint a hozott és választott haza („Mégsem derült ki, mennyi térek. / Részleteimben rendre hazatérek.” Rend – Vigadó tér) egy idő után összemosódik. A valódi otthont (annak pontos és megragadható voltát, akár földrajzi, akár szellemi értelemben vett hazáját és otthont) az én nem találja (nem találja a helyét), nem képes meghatározni azt vagy elvesztette (már), illetve elmulasztotta megkeresni vagy megtalálni. A világ azonban képzeletben és gondolatban, valamint fizikai valójában is kitágul, az én befelé alkot univerzumot. A Bábel ciklusban László utal a nyelvi korláto(zottságo)kra, a bábeli zűrzavarra, a nyelvi-kommunikációs, nyelvi-gondolati nehézségekre és nehézkedésekre is, amelyek az etnikai összetételt, a különböző attitűdöket, (nép)szokásokat érinti, és az emberi jelleget foglalja magába. Ugyanakkor számos apró és helyzetközeli hangulatot is megfogalmaz, a pillanat valamint a napok megragadásával (a költő Carpe diem-koncepciójával). A tanulmányok folytatása, a munka, az utazások mind ontológiai máshol-létekként nyilvánulnak meg, a földrajzi távolság kizökkenti és felszabadítja az ént, széthullik ő maga is ebben a szemlélődésben, kontemplációban: „Néztem, hogy bomlik árnyékká a kő” (Eső – Róma). „hány nemzet szülötte szakács, pincér és vendég” (Toronyban – Oxford), etnikai összetétel, a bábeli helyzet összetettsége, sokfélesége („azt súgni minden / arra vetődőnek: Carpe Diem/ / Kőből a visszhang sietne szólni: / Memento mori.” Toronyban – Oxford).
László Noémi az utazását, historiográfiáját a várossal és az idegenséggel köti össze. Minden egy mesterkélt, mű-világ ebben a szemléletben, amely nem ad(hat) megfelelő közeget az egyénnek, aki ezáltal csak létének árnyékaként van jelen, életében, létében képtelen teljes mértékben kibontakozni, szabadság(vágy)ának megfelelni. A modern objektumok sokasága elnyomja és eltorzítja a(z eredeti) környezet valóságát. Minden halál és minden idegenség egyforma, a körök egymásba érnek, és az én ugyanazt az idegenséget érzi a földrajzi távolságok vagy közelségek ellenére, más színekkel és formákkal, más objektivitással veszi észre és tudomásul. Másként haldoklik a szubjektum itthon és a föld másik oldalán (például a kötetben említett Kína és Ausztrália térségében). Minden észlelhető közeg és valóság mindig más, de egyben mindig ugyanaz marad: „hiszed, hogy tényleg felnősz / talán a föld túloldalán / ez megtörténik végre, / s akkor fittyet hánysz / minden szorongásféleségre”): „ugyanúgy osztják a halált […] először jársz öregotthonban […] nincs pánik, befalazták a kaput, / régi siratóének indázik az égre / ilyen az emberélet, ide jut […]” (Bábel – Sanghaj). Az egyformaság nem hozza el a remélt változást. Erdélyi közegben magyarként, idegenként egyszerre van jelen („Lehet kenyeret venni magyarul? / Ahol születtem, nem lehet.” Kenyér – Nagyvárad), és próbálja elsajátítani, hogy a magyarságot „érezni kell, és nem megérteni.” (Kenyér – Nagyvárad). Megérti: „otthon vagy itt, / ahonnan sosem vágysz haza, / és ahol sosem éltél igazán […] Ide visszakerülsz, / sorsod bármerre vitt. / Tiszteletbeli otthonod e város, / bármikor megtart / egy kicsit.” (Kenyér – Nagyvárad). Az erdélyi és magyarországi magyarság megélése folytonos vágyakat, ontológiai dilemmákat indukál. Az én a múltból kiszűri a számára fontos és (ön)azonos elemeket, (történelmi) töredékekbe és mozaikokba kapaszkodik. Az objektumok között fedezi fel a világ valódi működését („Mitől zsugorodik és tágul az idő? / Hogyan lesz párban elviselhető?”). Mindezt áthatja azonban valamiféle kényszer-élés érzete, egy megfoghatatlan, láthatatlan ellenségkép is: „minden főtéri kapualjban / egy-egy elvárás pislog, / nézi, miért nem vagy / gyökeret eresztett / tölgy, bükk, fenyő.” (Még egy hely – Marosvásárhely).
László Noémi megfogalmazza a mindenkori jelenlétben rejlő sorshelyzetek jelentőségét, a félelmet, szorongást generáló (Isten nélküli) létállapotok súlyát: „Az egy főre jutó / keserű kortyok száma / túl sokra rúg.” (Még egy hely – Marosvásárhely). A negatív áthallású, metaforikus-szimbolikus jelenetek a költőnél általános egzisztenciális és ontológiai képet formálnak meg: „amikor menni kell, marad, / maradni kell, megindul, / nem lát előre vágyain, / hátra sérelmein túl” (Még egy hely – Marosvásárhely). Folyamatosan keresi a választ, keresi az emberek között azokat a kiváltságosokat, akiknek a társaságában a saját léte is megváltásban részesül(het). László szövegformálása folyamatosan biztosítja a szépséget is, jelenetei impressziók is egyben: „Boldogok, akik előbb / átgondolják, végiglépik. […] Életük útjai, terei jól kivehetők. / Ragyognak céljaik a messzeségben, / mint eső után, verőfényben a tetők.” (Verőfény – Brassó). Az általános sorskérdéseket a saját sorshelyzetére vonatkoztatja: „Hogyan lehet, hogy ami van, / az jószerével rossz irányba lökdös? […] Hogyan lettél a tarthatatlan, / egyszer-használatos helyzete / krőzusa?” (Verőfény – Brassó). A felismerést negatív, destruktív jelleggel ruházza fel: „Ahogy az ember elindul / az árnyas fák alatt. Nem érzi át, / hogy amit választott, megint / túl nagy falat. / Csak megy, ruganyos / léptekkel, alig figyel. Megy, / csuklik, könnye szökik, / félrenyel. […] Kár, / hogy a létezés eleve / bűntudat.” (Pulzus – Székelyudvarhely). Ennek a felismerésnek és a felismeréshez hozzáadandó további szellemi mozaik mellérendelésével indul, bejárja a városokat, mint egy mesebeli utat, stációkat, állomásokat. Mesebeli (vagy dantei) útján szerencsét és mindennapokat próbál: „itt magyarul lehet kérni a kenyeret […] Furfangot vet, sérelmet arat. / Mintha vég ellenében itt más volna a tét.” (Helyrajz – Csíkszereda). Mindennapjait, kisiklásait, számvetéseit a városi és társasági élet is meghatározza (Kivet – Sepsiszentgyörgy, A téren – Blaha Lujza tér, Verőfény – Brassó, Lassanként – Akácfa utca). Érzékletes megfogalmazásában a gyermekség, a gyermek és önmaga megszólítása az iróniával együtt kap helyet abban a közegben, amit a képzeletbeli és kedvesen ábrázolt, de annál komolyabb funkciót betöltő kishajó visz: „távolságot, / félelmesen ereszkedő / ködfelleget, torlódó / csillagok zaját, / szúpercegést […] megalkuvást / és megkönnyebbülést / sekély víz szemcsés végtelenjét” (Mit visz a kishajó? – Balaton).
A felismerés mélyebb és drasztikusabb stációhoz is elér, amikor a saját egzisztenciális helyzetét elemzi, és ismeri fel benne a halál közelségét, szinte közvetlen percepcióját, a lemondás tükrében: „Sutba repül szívem, testem, lelkem, tudásom […] Csak aki hasonul, cselekszik helyesen.” (Helyrajz – Csíkszereda). A különböző városokkal kapcsolatban más és más hangulatot, életérzést fogalmaz meg a költő. „Legföljebb mondatokat építek, / és tervezni csak jelentést merek, / s ha feltalálom magam, inkább tréfa: / a halálfélelem és -megvetés / önfejű ivadéka.” (Keresztút – Segesvár). Nem rendeli alá magát társadalmi elvárásoknak, a köznek. Az életben sodródik, de megteremti és megtalálja a maga irányvonalait. A havasok, a tavak, a sziklák, hegyek, házak, fenyvesek, szántóföldek, italok, a városok közegében az ember (és az én) „büszkén néz, mert nem halt meg, / megint, csak lecsúszott […] A halál torkából önkéntelen / megszökött” (Másképp – Nagyszeben). A valós életet fokozatosan felváltja a szimbolikus értelmű és jellegű egzisztenciális keret ábrázolása, melyben a halál mintegy kísérőként van jelen. Az (elvesztegetett) életet „ha nyugodt szívvel / befejezni nem tudod, / ne kezdd el.” (Nyugodt szívvel – Kézdivásárhely). Az elidegenedés, a kívülállás, a magyarként otthon is idegen számára a megfigyelés és szemlélés kétségbeeséssé, szinte imádsággá (is) fokozódik: „Szeressetek, fehérlő kócsagok […] Szeressetek, és talán elhiszem, / hogy valamerre tartok a vízen, / függőkertemben értelem lakik, / halad, nem tévelyeg a kis ladik […] Két csónak, négy evező mit hagyott? / Csontot és morzsát. Krumplihéj, kenyér. / A négy utasból kettő már nem él.” (Álomtükör – Duna-delta).
A terek és a lak(hat)ás és otthon(keresés) egységét a városok, geográfiai pontok hálózatával és a Föld kollektivitásával, univerzális jellegével kapcsolja össze, és bontja ki a verseket ennek értelmében. A tér mindvégig úgy jelenik meg „mint szervezőelv. […] Mennyi gödör, alagút, szakadék!” (Vég nélkül – Bécsi út). A rácsodálkozó és megdöbbenő én a távolodás és közeledés, zárt és nyitott terek kapcsolatában teremti meg az én helyzetét, mozgásterét, saját maga belső és külső szabadságát. A valahonnan és a valahová térhálózata lesz ez Lászlónál, amelyhez a budapesti helyrajzot (a kerületeket, negyedeket, és az utcák, szobák geometriáját rendeli hozzá). Megkettőzött énje belesimul ebbe a világba, és (át)érzi, megragadja a helyben-valóság lényegét. A presszók, a cigaretták és unicumok társaságában a magányt feloldja az egyedüllét („a rebellis gondot visel magára” (Az idő bogárlábakon – Kolozsvár) erőssége, a társaságban-létének biztonságérzete. A kívülállás az erős egyéniséget, az önállóságot tükrözi, és elárulja, hogyan hat az élet (rá)nevelése. A tér itt már nem (lég)üres tér, mégis, a zártságba a végtelen kapcsolódik be („vetített képek, álemlékezet […] forrongó felszín, olvatag vidék, / fullasztó távlat, végnélküliség” Vég nélkül – Bécsi út). Mintha inverzei volnának ezek a különböző terek egymásnak, egymás számára, egymás mellett, egymásba vágva. László megbékélése és akarata szerint kezeli a rendelkezésre álló területeket: „megszelídíteni a szűk teret, / elhinni, hogy tény több, mint képzelet. / véltet valóval összevetni fáj. / Sugárzó értelem, itt fölfal a homály. / Ez a világ a zsigerekből él. / Hiába érted, más nyelven beszél. / Máshova futnak, buknak a szavak. / Másról hallgatnak, másként mondanak. / […] haszontalan vagy, itt semmit sem érsz. / Kevésnek sok vagy, sorsnak egyszerű […] ez a város mindig kivet magából.” (Kivet – Sepsiszentgyörgy).
Az én tisztán és objektíven állapítja meg, hogy „Lakni lakom. / Nem érzem, hogy vagyok. / Habtégla fellegek, / bádoglapokkal kirakott egek / mögé bújtak az angyalok. […] Állok, mintha még dolgom volna, / és nem kívánnék mindent a pokolba. […] Emelem kalapom, és elásom magam […]” (Anyavers – Bukarest). Képi és földrajzi váltása áthelyezi a fókuszt Budapestre: „Itt menni jó. A társas magány elfogadható. […] papírfecnik, féltéglák, huzalok alatt / tüskés emberi ritkaságok. […] lassan elhagyom a meggyőződést és az akarást, / a tervet, a jövőt. / […] mintha még működne / a mérleg és rátenne még engem valaki […]” (Lányvers – Budapest). Egyre közelebb jut a helyek bejárásával elméje és szelleme megnyílásához, bölcsességéhez, további felismerésekhez vezet („a másolat eredetibe tart. […] lótuszvirágra hajló hajnalok. […] súlyos szavak, hajózzatok tovább!” Kegyelem – Börzsöny utca). A filozofikus élétfelismerések a halál jelenlétével egyre szorosabb együttműködést mutatnak, az én egyre inkább közel érzi és szinte múzsájaként ábrázolja a halált („mert aki itt sincs, ott sincs igazán, / annak ideje itt se, ott se fogy, / az úgy él, mintha nem jöhetne érte / se prózai, se drámai halál, / és amikor már mindenét felélte, / a semmiből új mindent fabrikál, / új s új utakra indul szüntelen, / sehol sem rajzolódik ki a cél, / és még a végén majd zokon veszem, / ha könnyűségem mégis célba ér.” Lányvers – Budapest). A szellemi kibontakozás lassan felváltja a cselekményben gazdag, mobil élethelyzeteket, és a csendes, kontemplatív, elmélkedő irányoknak ad hangsúlyt: „Valódi város, tekenő vagy katlan […] Fekszem, töprengek lelkem dolgain, / mert amíg külső terem puritán, / a belső jóval túltesz e szobán” (Lassanként – Akácfa utca). A lakás, otthon(osság), a könyvtár vagy a nyílt terek bejárása által a költő gyakorlatilag a várost tartja otthonának, a terek és utcák (szegletek) ismeretével, mintha szobák volnának, melyekbe bemenni, és melyekből kijönni kell (lehet), melyekben sodródik, mintha testi-pszichikai kettőségben lebegne vízen, tengeren (Béke – Drei Raben).
László Noémi versei a csend, az önfegyelem és a szubjektív alászállás szövegei, a maga „rebellis” vagy keresztezhetetlen, kitérő, vagy olykor éppen egybevágó, egymást metsző, a másikkal is alakzatokat megalkotni akaró vagy próbáló én életútjának bemutatásában. Egyszerre áll a horizont belátásával és beláthatatlanságával ezen a földön („A fent, a lent, a kint, a bent üres” Rend – Vigadó tér), a nyitott konstrukciókban (Nyugati pályaudvar csarnok-világát idéző) térben (Vas – Nyugati pályaudvar) vagy a lámpafények és utcai fények megvilágításában (Lámpagyújtás – Oktogon), ezek együttesében, mint egy kívülre vetülő, belső, megvilágított színpadon: „Holdbéli táj, sehol egy ismerős. / A jelenet nélkülem lesz velős […] Az utca rendje így tökéletes […] A sötét hézagokban rejtjeles / üzenetek arról, hogy ott sem álltam” (Lámpagyújtás – Oktogon). Az én azonban fokozatosan kivonja magát (kihátrál) minden jelenetből, részletből, térből és időből. A saját jelenlétét nem feleslegnek, de szinte túlzott (túlzásba vitt) identitásként ítéli meg, aki felborítja az arányokat, jelenlétével sérti, karcolja, vágja a létezés harmóniáját, illetve olyan identitásként, aki idegenségével, meg-nem-értettségével mindvégig kívülálló marad, és ebben a világban eredendően nincs valódi helye. A László által ábrázolt körforgás, a kiindulás és megérkezés, a kezdet és a vég (a saját élet és a Föld dimenziója), az egy ponton túl már fokozhatatlan, önmagába érő folyamatot is eléri, jelenti: „körök, körök, körök / zavart lelked körül, / ha fel nem ismered, / elfásul, megkövül” (Önfegyelem – Amszterdam). Mindez az „ígéret földje, műparadicsom, […] forma és formabontás […] Hányan, de hányan laknak itt, / fohászkodnak, szoronganak, háborognak […] hányan, de hányan törtek itt követ, / csontot, nyelvet és kenyeret […] álltak épülő tornyok, / omló házak között, […] mit ér a villanásnyi, rendítő igaz, / amikor az iszonyat színre lép” (Agyrém – Berlin).
Számvetésének és felismeréseinek tükrében megállapítja, hogy a „mozgás jelenti azt, hogy élsz. / Az élet egyszerűen változás. / Átváltozás. / Helyszín helyszínre vált, / kép és idő és magasság és élek. […] semmi sem közömbös, / és szinte semmi vagy […] kiterjedésed annyi, mint a ponté […]” (Az őskor hajnala – Belgrád). László Noémi életútja, akárcsak „minden kötet egyszerre befejezett és befejezetlen. […] Meg kell találni nyers és kidolgozott egyensúlyát. Egy ponton el kell engedni a könyvet, hogy egyénisége is legyen. Nem baj, ha tökéletlen, ha belekötnek, ezt-azt szemünkre hánynak. Ez mindenképp megtörténik. Bármit teszünk, akad benne kivetnivaló. Lelkiismereti kérdés, hogy ki-ki mennyi törődést, gyötrődést tart ildomosnak és elégségesnek. Nem vagyok boldog, se szomorú ilyenkor. Inkább izgatott, egzaltált, transzba esett vagyok, hogy lesz-e, akit megérint a könyv, és lesz-e, aki borzad tőle. Az vagyok, ami mindig: rettenetesen kíváncsi.”(3) Letisztuló, a földrajzi távolságokból visszaszűkülő megoldásaiban és térlátásában a nyitottság ismét a bezártság, a bezárkózás felé mozdul el: „nem tudom, mi érdekel. / Napom a halálom felől gondolni el. / Ahhoz sincs bennem elég fegyelem, / Nem is áll szóba halálom velem. […] a halál valakim. / Öregapám, öreganyám, szívem. / Mindegy, csak időben, gyorsan vigyen. […] Hogy élni lehetetlen, azt lassan elhiszem, / de jó lett volna hinni: halálom végtelen, […] Halálom olyan, mint ez a mondat. […] háborgó koponyámból kikericset fakaszt. […] ne múljon semmi tőlem! Egészséget, halál! / Nőj nagyra, élj soká, légy áldott, sokasodj, / míg poharunkból a nedű kifogy.” (Egy kör – Föld).
__________________________________________
(1) Both Gabi (2023): „Nálunk apám a nyelvével vert bennünket, anyám pedig a tenyerével” – interjú új kötete kapcsán László Noémi erdélyi irodalmárral. WMN Élet. Kultúra. Ember. 2023. november 1.
https://wmn.hu/…/61242-nalunk-apam-a-nyelvevel-vert…
(2) Both 2023.
(3) Both 2023.
László Noémiről: https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%A1szl%C3%B3_No%C3%A9mi
Hörcher Eszter művészettörténész, esztéta. Budapesten született és él. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, majd ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola abszolvált hallgatója lett. 2006 óta foglalkozik legfőképpen kortárs irodalommal, recenziók, kritikák, tanulmányok, esszék írásával. Összegyűjtött írásaiból kötet jelent meg 2023 novemberében, Tükröződések és kölcsönhatások címmel, a Veszprémi Művészetek Háza támogatásával. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársa.
A Litera-Túra Művészeti Magazin rovatvezető szerkesztőjeként kétheti rendszerességgel jelentkezik, ehelyütt pedig negyedévente olvashatjuk recenzióit.
Illusztráció: A kötet borítója / Líra