a beoltott fa képe sokszor kúszik elő
ahogy a szilva és a körte együtt
himbálóznak a koraőszben
még nincs hideg
még nem csíp a dér
még van cukrozott napfény
látom mert kicsi vagyok a fa alatt
állok fel kell néznem hogy lássam
mindezt hogy lássam
ami jó mind fölöttem van
ha várok aláhullik
minden mielőtt kihűl
csak tárjam ki a tenyerem
csak tárjam ki a szívem
Első közlés.
Fotó: Jóljárt Anita portréja / A Szerző Facebook-oldaláról.
A szerző írja önmagáról:
Egy békési faluból a kicsit nagyobb Gyulán (gimnázium) keresztül Debrecenig jutottam. Itt jártam egyetemre, itt élek a családommal, és ha megkérdezik, debreceni vagyok-e, még most, harminc év után sem tudom azt mondani egyértelműen, hogy igen. Mert nem innen származom, mert nem itt vannak a gyökereim. Az írásaimon olykor átüt a falum, a nyomok, amiket bennem hagyott, jókat és rosszakat egyaránt. Járok egy másik utat is, a belső utamat, amin a megnyilatkozás vágya dalon, színházon, verseken át vezetett, a lelki családomon át. Ady Szeretném, ha szeretnének című verse – mint talán oly sokakat az alkotó emberek közül – elmond engem.
„De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.”
Félelem és vágy csatározik odabenn, megmutatni magam. Kedvenc napszakom a kora reggel, na nem mert felkelek (az nehezen megy), hanem mert ekkor vagyok félálomban, amikor a legtöbb versem szárba szökken, és hogy lila ködruhás kísértetekként el ne illanjanak, olyankor le kell őket írnom, aztán formára, érzésre igazítanom. Szemlélődő típus vagyok, séta közben támadnak sokszor a versötleteim, ilyenkor tudok a legjobban gondolkodni. Elsősorban verseket írok, de van néhány kisebb prózai írásom, novellám, és tavaly egy regényt is elkezdtem írni.