(Ruhán átütő vér, Rorschach-teszt)
Apám tizenkilenc évesen. Ez a kép
olyan elképzelhetetlen, mint a szűz-
nemzés, hogy egyes botsáska fajok
elboldogulnak hímek nélkül is. A
születésem előtt mindenki pálcika-
ember volt, barlangrajz a pleisztocénben,
úgy képzelem. Ott van apám is az élet
előtti hidegben. Tizenkilenc évesen
verseket ír, lelke vízfolt a plafonon,
de senki nem olvas ebből a pacából.
Nincs még a leszakadt redőny mintázata,
a nádpálca nem kopírozza magát a húsba,
tizenkilenc évesen a barlangrajz szénport
köhög. Apám 1966. július 24-én. A címe:
Bányász Krisztus. Mintha volna értelme
az ilyen mély magánynak, és ha ráomlik
a tárna, mintha volna értelme az ilyen húsba-
vágó soroknak, feje alatt vér a párna, minden
fölött csak az a folt van, és egyre duzzad:
a mondat végén legyen a pont elrákosodott
anyajegy.
Aztán, mint nyelv hegyéről a keresett
szó, előbújtam. Ahogy a szemből kidörzsölik
az álmot, valami fény áradt a barlangból.
Komótosan előcammogott apám, meg-
pillantotta saját árnyékát, felmérte,
milyen kockázattal jár az élet a világ
ácsszerkezetére, majd felemelt, mint egy
tárgyat. Egy távirányítót. Szárnyas
hangyák koppantak a képernyőhöz, és a
lázmérőben lebegtek a folyékony
angyalok. A betlehemi barlangban erősen
fogható a jel, tiszta az adás. Apám mérnök,
tervei vannak velem, pauszpapírt rak
a barlangrajz fölé, hogy pontosan másoljon,
tizenkilenc évesen verseket ír, átüt rajtam,
mint ruhán a vér, apám öklével játssza
el a szívet, hogy van nekem, hogy az
enyém, hogy üres lesz egyszer, mint mű-
soridő után mákos képernyő, s majd
akkor helyet cserélünk, én leszek az apám,
és én a fiam.
(Angyali üdvözlet)
Teleköpködte a szobát, a padlón héjak,
burkolt célzások arra, ami korábban
történt. Hogy nyomódtak a radiátor
csíkjai a húsba, hogy csattogott két
egymáshoz ütött kanál. Tele lesz
pattanással ettől, ropogtatja a tök-
magot, fehér fogak repesztik fel
az arcbőrt, a feltört héj visszavág.
Egyik kezét a fűtőtesten tartja, másik
kezével a hasát nyugtatja. Tele van
széllel, az ablakon túl csupa mozgás
a lomb, ezt vizsgálja, a felröppenéseket
és a visszahuppanásokat. Egyre hidegebb
üvegen néz át, egyre tárgyilagosabban
nézi fél órával korábbi szárnycsapásainkat.
„Nézzétek az ég madarait: a kuvikot
(Athene noctua) egykoron „halálmadárnak”
nevezték teljesen alaptalanul, mert elő-
szeretettel táplálkozik lámpatestek, az
ablakon kiszűrődő világosság közelében,
a fény burkából kapkodja ki a pilléket. A
tanyákon késő éjjel akkor égett petróleum-,
vagy viharlámpa, ha a házban nagybeteg,
vagy haldokló feküdt. A
kiszűrődő fényre odagyűltek a rovarok,
persze megjelent a kuvik is jellegzetes
kiabálásával, melyre az emberek (Homo
sapiens) azt hitték, hogy a halál
(mors, -tis, f) közelít. A kuvikot meg-
pillantva attól féltek, hogy az ágyban
fekvő életéért jött. Ezért üldözték,
pusztították a kis baglyot, ha megfogták
élve kiszegezték a kapura, hogy a
halált távol tartsa a háztól. Nézzétek
a tövisszúró gébicset (Lanius collurio),
hazánkban még viszonylag gyakori
a vadrózsával, galagonyával benőtt
dombokon. Főleg ízeltlábúakkal
táplálkozik, de olykor kisrágcsálókat
is zsákmányul ejt. Többet öl, mint amennyit
elkölthet, ezért a fölös példányt tövisekre
szúrja, hogyha friss préda megszerzésére
kedvezőtlen időben tör rá az éhség (esuritio,
-onis, f), a felpeckelt fölösleghez fordul.
Nézzétek a feketetorkú mézkalauzt
(Indicator indicator), ezt az Afrikában
honos kismadarat. A vadméhek (uterus, -i, m?
vagy apis, -is, f?) viaszsejtjeivel és
lárváival táplálkozik, de mivel ő nem fér
hozzá, ezért segítséget vesz igénybe. A
méhészborzot (Mellivora capensis) oda-
vezeti a mézlelőhelyhez, aki erős karmaival
fel tudja bontani a kaptárt, és így már
a madár is hozzá tud férni az eleséghez.
Nézzétek a barátkeselyűt (Aegypius monachus),
hogy tépi a húst a radiátorbordákról, egyes
hiedelmek szerint ő áll bosszút azon, aki a
hatodik parancsolat ellen vét. Nézzétek
a kakukkot (Cuculus canorus), tipikus
fészekparazita. Az ember (Homo sapiens)
faliórába zárta ezt a madarat, hogy
emlékeztesse magát, az idő (tempus,
-oris, n) előbb-utóbb kitúrja a fészekből
őt is. Nézzétek az eszkimót (nincs
latin neve), az éjszakai vendégnek
kölcsönadja asszonyát, kölcsön a fűtőtest-
bordát. Látszik rajta, mennyire boldog,
mintha fókahájjal kenné be a kajakját,
így tartja karban barátságait, hallgatja
a lihegést, csaholást, de nem tudja, hova
röpíti a szán, ami elé befogta a kutyákat.
És akkor még a pelikánról nem is beszéltünk.”
Nézem a tojásdad vállakat, nézem
a héjakat a földön. Azt mondja olyan
érzése van, mintha naplót vezetne,
sistereg az írás a keze alatt, és erre a
zsírra üti rá a tojást, ezt a reggelt,
a fény sárgáját és a meztelenség fehérjét.
Kocogtatja az üveget. Mintha keltető-
soron lennénk: két tojás. Kemény
csőrükkel kopogtatják a koponyáját
az ideák. Pontban fél nyolckor
beindítják a légkalapácsokat. Éppen
jókor törik az aszfaltot az úttesten.
(Evezőcsapások)
Hajózni muszáj. Nem az anyaméhben
ringatózol, hanem a saját félelmeidben.
Pedig ez csak egy fél cethal, megtisztítva,
kibelezve. Talán épp az a rettenetes, hogy
nem tart fogva. Ez csak egy kenu, én meg
szabad vagyok. Ha borulok, velem borul
három ember, mert négyen vagyunk, mint
az evangéliumok. A csónakban nem sok
szó folyik, elég az idő sodra, hogy az ár ellen
evezünk. Az együttmozgás több mint
kommunikáció: figyelem. Az én ritmusom
három másik ember ritmusa is. Az én
egyensúlyom három másik egyensúlya
is. Az egyéniséget a partnak tartogatjuk. A
lemenő nap vörösének, a tűznek. Beledobunk
minden giz-gazt, csak apait-anyait nem.
Apai-anyai csak a folyónak jár. Van egy
pont, amikor azt hiszem, mindenki fejében
az örvény forog. Lőrinc még a csónakházban
elmondta, mi a teendő, ha a víz kóstolgatna.
Míg kint van a fejed, ne mozdulj, karodat tartsd
úgy, mint a keresztre feszített, így van esély,
hogy kipörögj még fent az örvényből, ha mégis
lehúzna, egyetlen sanszod az embriópózba
görnyedés, és ha a mederhez csapódsz,
gyorsan rugaszkodj el, mintha anyaméhből kapálódznál ki.
Csak a gondolat, a félelem örvényét ismerem,
a vizét nem. A szentendrei pihenőnél fokhagymás
lángost eszünk, az óramutató járásával ellentétes
irányban harapdáljuk, ez is egy örvény, de ennek
urai vagyunk. Jó ez az ernyedés. Még az sem
fullasztó, hogy túlságosan gyorsan eszek, és
ahogy küzdök az óramutatók ellen a lángos
közepén talán végleg kifutok az időből, mire
befalom, rájövök, hogy teljesen ártalmatlan
volt, csak flört az örvény gondolatával, csak
egy kis testi kontaktus, csak puszi-puszi, mondja
Preko. Ha a hullámokkal flörtölünk, annak eredménye
az, hogy kis híján fel- vagy kiborulunk. Szerencsére csak
a part menti bozótosnak csap minket az oldalszél.
Zoli úgy kapja el a fűzfaágat, mint anya a gyermekét
orrabukás előtt. Nincs hova süllyednünk, csak saját
hallgatásunkba. Amit kimondunk, az bár hullám-
természetű, ide-oda csap, de nem jelent veszélyt. A
folyó szépen lassan lecsendesedik. Már nincs idő, csak
világ van, túl nagy, túl tágas, hiába fogódzkodunk
bármibe is, nincs kapaszkodó. Csak világ van, mécs-
világ az alagút végén. Csak azt a pillanatot éljük
meg, amibe belehalhatunk. A többi csak pusziváltás.
Beledobjuk a gallyakat a tűzbe, beledobjuk a hír-
lapokat, kirázzuk a kenu belsejéből a vizet,
felakasztjuk száradni a cuccokat, belemerülünk
a fecsegésbe, és elfelejtjük, hogy ami mély, az úgyis
elfelejt majd minket, hogy úgyis mindent megbocsát.
Ijjas Tamás szerzői oldala: https://www.facebook.com/ijjas.tamas.oldala
©Schild Tamás fotográfiája