Egyszer Lackfi Jánossal kebabot ettünk
egy libanoni büfében. Jó katolikusként
keresztet vetettünk, és magunk elé mormoltuk
az étkezés előtti imát. Akkor még Brüsszel sem,
az arab világ sem volt mumus. Allah szeme
látott minket, JHVH nézett minket, a Szentháromságos
Egy Isten mozgatta karunkat. Próbáltunk észrevétlenek
maradni, volt bennünk annyi tapintat, hogy azt gondoljuk,
ilyet ezen a helyen nem illik csinálni. Senki nem vett észre
minket, vagy úgy tett mindenki, mintha nem vett volna észre.
Eltelt pár év, már nem tudom, hogy mernénk-e keresztet vetni
muszlim büfékben, vajon mennyit ennénk magunkat azon,
hogy nem merjük gyakorolni a vallásunkat egy olyan üzemeltetésű
helyen, ahol a konyhában lehet, hogy nem csak főznek,
hanem bombát is gyártanak, vajon mennyit ennénk magunkat azon,
hogy ezek a lehetséges dzsihadisták – mert azért ki tudja,
hogy valójában kicsodák ezek – mikor fogják keresztbe vágni
a torkunkat, mert a vallásunkat gyakoroljuk, és miközben
esszük magunkat, kihűl a kebab, mert elfelejtjük azt enni,
amire vágyunk, csak magunkat esszük egyre mohóbban,
édes Jézus, ne légy a vendégünk, ne nézd a kebabunkat olyan vágyakozva,
leszel szíves, nem nézni így ránk, te itt bevándorló vagy,
tanulj meg viselkedni, európai módon, magyar módon félni.
Amen.
(2017. január)
Ijjas Tamás szerzői oldala: https://www.facebook.com/ijjas.tamas.oldala