A villanófény mögül
„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”
(Jelenések könyve 2:29)
„Holttestüket sokan fogják nézni a népek, törzsek, nyelvek és nemzetek közül három és fél napon át, nem engedik, hogy tetemüket sírba tegyék.”
(Jelenések könyve 11:9)
Székelyhidi Zsolt Jelenések kötete a Pórusok (Parnasszus Könyvek – P’Art Sorozat, Budapest, 2025) kötet megelőző összeállítása, a Jelenések könyvére épülő, az erre reagáló, ezzel kölcsönhatásba lépő verscsoport. A Jelenések könyvének bibliai rövidítése (Jel) további utat mutat és hívja fel a figyelmet ennek a szónak is a jelentőségére, mik is tulajdonképpen a versek, és „Mert mi / a könyv? / Az átlag.” (Befejezés)
Minden jelenés az én saját létezéséből vett jeleneteknek is megfelel, mint a szentek életét bemutató képsorozat, narratívsorozat, a cselekmények és gesztusok, csodatételek, vagy valóságon túli, valóságon felüli állapotok bemutatása. Az énnel itt megtörténik a saját maga által (előre) ismert és tudott esemény, a kezdetektől a végkifejletig, a keletkezéstől, a pusztuláson át az újjáéledésig (világ-reinkarnációig, világrekonstrukcióig), amely a saját krisztusi feltámadásnak, megváltásnak is megfelel, és az új Jeruzsálem eljövetelében tételeződik. „Örülök, / mert / a dolgok / összeadódnak / bennem, / és kiterjednek.” (Címzés). Székelyhidi minden vers mellé odaírja a Jelenések könyvének a vershez illő megfelelő részletét, számát, amelyet a textualitás, az összehasonlítás tudatossága, és a közös, a szerző-olvasó (közlő-értelmező) ismeretalapja mentén is fontosnak tart, például Címzés. Jel 1,4-8.
A gesztusok között az elnyel vizet fogad be, a tóval kerül kapcsolatba („Apám / tiszta / lelkét / a tó / beitta”). Az elnyelés-elnyeletés és a bent, a bennem kialakuló (új) világ megteremti, keletkezteti azt, ami jelen van, de (még) láthatatlan, még felismeretlen formában. Ebben a következő jelentős elem bontakozik ki, a költő által is kiemelt átlag, átlagosság jel-ensége: „gyerekeitek / megismerik / bennem / átlagosságotokat / és érteni / fogják / külsőtök / tőlem / idegen / báját.” (Címzés). Az átlagosság a megméretés egyensúlya is, a kiegyenlítettség, a stabilitás, ugyanakkor a be és meg nem mérhető, ahol a mérleg elbizonytalanodik, ha valami egyensúlyban van, ahol valami átlagos és átlagolt. Semleges, egyszerre van kezdete és vége, áramlása és (látszólagos) nullpontja, alakulása, ahol még „Ami alma, / az hús / és víz” (Megbízatás. Jel 1, 17-20.). Az áramlásban a törekvés is benne rejlik: „Legyek / magammal / egy” (Megbízatás). Az átlagosság kiteljesedése, megélése fontos pozíció, a megértés egyik alapja, a viszonyítási pont, amely nullpontként(is) funkcionál a rossz és a jó felé terjedésben, a Jelenések felfelé emelkedésben, lefelé zuhanásában, majd ismét a felemelkedés, újraalakulás mentén. („Imádom / az átlagosságot / és a megszokást.” A bevezető látomás) Istentől kérés az átlagosság, a megszokás óhaja. (1)
A hét anyához-ciklusban az én az anyákhoz írt hét levelet bocsátja ki fogalmazz meg, ahol egyben bemutatja, hogyan alakul és cselekeszik ő maga is a sajátos alakulástörténet mentén: „hét napja / eszem, / hát bárányban / alszom” (Levél az első anyához. Jel 2, 1-7.) Kijelentő módban és felszólító módban írt sorokat formál meg („menj / a veteménybe, / vágd le / a galambokat, / Etesd meg / a csizmában / étkezőket” Levél az első anyához). Mindvégig megtartja a Jelenések könyve stílusát, mondanivalóját, és a maga versvilágává alakítja azt. Az anya olyan többértelmű, többlényegű entitás itt, akinek egyszerre attribútuma, tulajdonsága, szimbolikája a levél, a csésze, majd a (babiloni) nő, valamint különleges adottságokkal is rendelkezik, amelyek egyszerre élő és élettelen, jelenvaló és múltbeli (szinte őstörténeti, keletkezéstörténeti korú) idollá emelik: „Anyám harsona. / Anyám evés. […] anyám / a tóban.” (A bevezető látomás. Jel 1, 9-16.). Az én pedig ráutalva kifejezi (kijelenti, szinte megparancsolja): „érteni fogják: / anyjuk / emésztése / kerek / emberöltő” (Levél az első anyához).
Az anyák tárgyi és emberi vonásai mellett az én a töltekezéssel (és ezáltal az elnyelés-elnyeletés cselekményével) is nagy mértékben kapcsolja össze „ezüst / halakat / nyeltem, / de a víz / elfolyt / nyelvem alól […] Ússzanak / fel benned / széledjenek / a szavak.” (Levél a második anyához. Jel 2, 8-1.) Az anyáknak mondd, azaz feléjük beszéljen, nekik mondja, amit szán. Szibillák, papnők, titkok ismerői is egyben ezek az anya-alakok (vagy egységességében az egy anya-alak), és ezáltal a verscsoport misztikus egészének is a képviselői, őrzői („A harmadik anyának / mondd: / kőhegyre / mentem, / onnan / leugrottam, / és lebegtem. […] Azt mondom / hívd / őket le, / kínáld / kenyérrel, / szőlővel.” Levél a harmadik anyához. Jel 2, 12-17. Ebben a misztikus egységben az olvasat egyszerre marad a konkrét szövegi keretek között, és nyit számtalan távlatot, amelyet maga a Jelenések könyve is sugall, a cselekményen, narráción keresztül továbbadva az információt, mondatról mondatra. Amit átad, azt maga is értelmezi, ahogy kimondja, megérti, feltárja. A leveleket számról számra, anyától anyához vezeti: „A negyedik anyának / mondd: / kétszer / ereszkedtem / sötétségbe, / hogy barlangot / kutassak. […] A barlang nem tárta fel titkait. […] Nem titkaid vannak, / csak hallgatsz. / Hozzád értek, / megfogtak, / megengedtek. / Szóltak, / kiáltottak, / suttogtak. / Tűrtél, / szerettél, / szorítottál. […] Azt mondom, / engedd / a szavakat […] ami / bennmaradt.” (Levél a negyedik anyához. Jel 2, 18-29.)
A költő által megteremtett rendszerben a számok, a számmisztika is jelentőséggel bír (hét csésze, hét pecsét, hét anya, hét levél, hét király, tíz király). Az első négy levél a Jelenések első és második könyvéhez mért, az ötödik, hatodik és hetedik a harmadik könyvhöz. („Az ötödik anyának / mondd: / lázam volt / és szédelegtem. / Könnyeztem / és izzadtam.” Levél az ötödik anyához. Jel 3, 1-6.; „A hatodik anyának / mondd: / nem vittem / kulcsokat, / és kizártam magam” Levél a hatodik anyához. Jel 3,7-13.; „A hetedik anyának / mondd: […] éhes, szomjas / vagyok.” Levél a hetedik anyához. Jel 3,14-22). A kötetben a Bibliában ismert szimbolikához hasonlóan jelennek meg Székelyhidinél is a választott elemek, mint az Isten nagy napja-ciklusban megjelenő hétpecsétes könyv, maga a könyv, mint kódolt és feltárt szimbólum, a bárány, az elnyelés (ennek nagyszabású és végtelen volta), a harsona, templom, sárkányok, vadállatok, ítélet (hirdetése és végrehajtása), a hét csésze angyalai és a csészék kiöntése, valamint az evangélisták attribútumai.
A folyamatos egyes szám első személyű közlés, közlemény (kihirdetés, kikiáltás) a mondás („mondd”, „mondtam”) ige gesztusával is analóg: „Minden a fenn, / mondtam lentről, / mert nem értettem / fenségét. / És semmi a lenn, / mert átlagos és / cserélhető. […] Az ég / egyszerre / felém fordult, / megnehezedett. […] Érteni akartam […] Együvé lett / a fennel / a lenn. […] szomjas / szájamba / tetted / a te egyedi / eged! […] és világossá / tettél. […] Estéd, ha alszom, / szépen megtelik. […] És akkor / felálltál / bennem, / és megnagyobbítottál.” (Az égben ülő. Jel 4, 1-11.) Kölcsönhatásba kerül a teremtettséggel, amely a maga teremtésének és az isteni teremtettségnek a kettősségére utal, és innen sem vonja ki a hét anya egymástól egyszerre elválaszthatatlan, önálló létezőkként említett voltát. „Lesem / a bennem olvasót. / Csukott / könyve / csupa titok. / Vas fedele / a hét anya / együttes / arca, / hét verejtéke, / hétrét sírt szeme.” (Az égben ülő. Jel 4, 1-11.).
Székelyhidi gondosan válogatja meg a nyelvi adalékokat is: „És a bennem”, „Akkor / a bennem” (Az égben ülő. Jel 4, 1-11.), követve tudatosan a Jelenések könyve-beli és a mindenkori bibliai nyelvezetet, az egyes szám első személyre vonatkozó stilisztikát. A bibliai világot és atmoszférát, az attitűdöt szürrealitás is áthatja, amely a Pórusok című kötetre is jellemző. Az én nemcsak a környezete hatásait, alakzatait szemléli, de maga is megfigyelt, központi figura lesz, akiben (amelyben) történések zajlanak, maga a teremtés- vagy alakulástörténet, illetve az Istennel való kooperáció történik meg. A lenyelt bárány, a töltekezés, majd a kiadás, a megalkotás, a megteremtés és világra hozás, az ebben rejlő mélyen hátborzongató és erőteljesen imaginatív expresszivitás (2) születik meg a szürrealizmusban („Vedd a legegyszerűbbet, / leghétköznapibbat, / öld le és nyeld el egészen, / hordóra tágított bendődben / hozd a színem elé. / A bárányt én / felélénkítem, / és neki adom / a hét pecsétre / zárt könyvet” A bárány. Jel 5, 6-14). A Biblia szövegazonos alapvetésével, megoldásaival Székelyhidi szinte sajátos klasszika-filológiát is létrehoz, amely egyszerre utal a misztikus írásokra, az apokrif iratokra, és a nyílt, hivatalos, mindennapokban használt és alkalmazott, a különböző fordításoktól független Bibliaszövegre. A költő megragadja és az olvasó felé is közvetíti a kettős vagy többféle interpretációt, többféleséget.
A narratívában haladva (Isten nagy napja-ciklus), ugyanennek a folyamatnak a részeként a pecsétek feltörése (Jel 6, 1-17.), az igazak megjelölése (Jel 7, 1-8.) a következő cselekmények. Az elnyelés és elnyeletés nem a pusztítás, a megsemmisítés és felemésztés gesztusa, hanem a megmenekülés, az újjászületés és a bárány védelmének az egyik lehetősége, a költő nyomatékosan ábrázolja először a védelem hiányát („És így rimánkodtak / a kérődző / bárányhoz, / az énbennem ülőhöz, / és hozzám, / akiket / elkerült / az égörvény: / nyeljetek el, / igyatok be, […] ne szikkadjunk / kéreggé / a Napon. / De az ég / fekete virágba / borult, / és árnyékos / arcukba senki / nem kapott. / Senki őket / nem / nyelte el.” A pecsétek feltörése), majd amagát a védelmezést („Én, aki / a legfőbbet / lenyelte, / és ezért ő / felnagyított, / végtelenül tág / szájjá / és torokká /és gyomorrá / alakított engem.” Az igazak megjelölése. Jel 7, 1-8.). A védelemben az események visszatérnek az átlagosság motívumához, és Székelyhidi is folyamatosan fenntartja, ábrázolja ezt: „Fehér ruhában álltak, /és megkülönböztethetetlenek / voltak, és ez volt bennük / a szép és az átlagos. / És így köszöntötték / a kérődző / bárányt, /az énbennem ülőt, / és engem: / örülünk, / hogy lenyeltetek / minket” (A győztesek serege. Jel 7,9-17.). A védelembe helyezés mentén az énben kialakul a letisztultság, a megnyugvás, a várakozás: „És akkor / csönd lett / bennem, / roppant / csönd.” (A hetedik pecsét feltörése. Jel 8,1.)
Székelyhidi az egész köteten végigvezetett erőteljes, Bosch szürrealizmusára is nagyban asszociáló imaginációt nem kis mértékben kapcsolja a body horror műfajának képeihez, a biológiai test és a képzelt, mintegy megálmodott irreális, de szerves testek egységéhez, amely egyszerre hordozza és mutatja az átvitt értelmű képlékenységet („kibújtak hát / a számból” (Krisztus ezeréves országa. Jel 20, 1-10), és emeli szinte valódi fizikai-biológiai átváltozássá a test és a szellem egybefonódó víziószerű képlékenységét, alakváltásait (Babilon bűnhődése-ciklus, Isten nagy napja-ciklus – Mihály legyőzi a sárkányt). A Babilon bűnhődése-ciklusban megfogalmazza az (átlagos) könyv sorsát, a legfontosabb tárgynak a helyzetét: „Akkor / kihajtotta / az átlagos / küllemű / könyvet, / és a lapok / mi voltunk. / A szerteáramló / illat / felkeltette / a reményt / azokban is, / akik belül / meghaltak / vagy igazán / sosem / éltek még.” (Az utolsó ítélet. Jel 20,11-15.). Ez mintegy előrevetíti azt a fajta (gonosz) győzedelmet, amelyben a babiloni nőalak is megnyilvánul, és amely a testi metamorfózisokon („Te, aki / megnagyítottál, / világossá tettél, / az eget bennem / a fejem búbjáig / toltad, / és nyelvem / templomára / akkora ajtót / szereltél, / hogy hétszer / beférjek rajta.” Öröm a mennyben. Jel 19,1-5.) keresztül is revelálja az apokalipszist, előrevetíti a változás elkerülhetetlenségét: „És a hét király / és a tíz király / vágyainak / fészke / leégett, / az ott hagyott / ékszerek, / kihunyt /szemek és a test / betemetve.” (A királyok gyásza. Jel 18,9-10.), valamint az énnel, az énben lejátszódó (megtörténő) elkerülhetetlenségeket: „És akkor / a nyelvem / végében ülő / követ képzelt / a gyomromba, / és belesüllyesztette. / Azt mondta: / ez volt /Babilon, / ez volt / a kéjnő. / Sosem tudtam / meg, mi történt / tényleg. / A kő / bennem / alakul. / Éhség, / szükséglet, / méreg.” (A tengerbe vetett kő. Jel 18, 21-24.). A parancs, a figyelmeztetés, a mindenkori és rendíthetetlen imperatívusz (A keresztények figyelmeztetése) kerül szintén még inkább előtérbe, amely a bemutatott veszéllyel együtt képezi a narratíva fontos egységét is, a védelem és a veszély egymás mellett haladó voltában. A babiloni nőalak (A nagy kéjnő. Jel 17,1-6.) és az anyák képe a bemutatás, felmutatás és megmutat(koz)ás gesztusában is szintézisre lép, a nőalak „Bőre, arca / mint a fehér bársony, / mint a tej […] éhsége hét / vérhabos / folyó az ölből, / hét sós csepp / az orrnyergen.” (A nagy kéjnő. Jel 17,1-6.).
A költő mindenkori észrevételei, a részletekben rejlő hívóerő, és a közlés akaratának, a könyv megírásának a szándéka a gesztusokat, eseményeket és történéseket az egész kötetben a kijelentő és felszólító mód, az egyes szám első és harmadik, valamint többes szám harmadik személyű fokalizáció kertében bontakoztatja ki. A szövegerősségben ezek a feltárulkozások, vallomások és bizonyítások (időbeli és történeti vonatkozásban) jelentős irodalmi elemekké is válnak. „Imádtam / a báránnyal / lenni. Minden / lemérve, / méretre / szabva. / Végre / láttam, / hogy / készen / vagyok.” (A bárány mennyegzője. Jel 19, 6-10.). „A második csésze / leve tengerbe / folyt, a harmadiké / a folyókba, és / nem történt semmi, / mert ott halak laktak, / tengeri lények, / és azok végig tiszták, / átlagosak maradtak.” (A hét csésze kiöntése. Jel 16, 1-21.)
A végleges(ség) felé haladva (A mennyei Jeruzsálem-ciklus), az én egyre inkább közelíti meg a Jelenések könyvében is szereplő fényt, amely a kéjnő jelenléte és az utolsó ítélet után érkezik el, a „Pislogtam / a belső égbe, / amit bennem / alkottál. / A Nap / fehér lovon / járt” (Az ige a fehér lovon. Jel 19,11-16.). A fény, a ragyogás itt Székelyhidi megfogalmazásában – valamint a bibliai szövegstilisztika megtartásával – ismét a szürreális, belső látáshoz köthető ragyogást, megvilágosodást jelenti, a látomásos, imaginárius attitűddel: „És Nap volt / a ló szeme […] lábai / kerékbe / törtek.” (Az ellenség leverése. Jel 19, 17-21.) A mennyei Jeruzsálem-ciklusban megérkezik az új szimbolika is, az új ég és föld, a tiszta vizek, majd a lezárás (a lezárás szimbolikája) is: „tudtam: / ővele én / és minden / belőlem / Jeruzsálembe átkerült.” (Új ég és új föld. Jel 21, 1-8.). Az anya-alak és anyaszimbolika is új értelmet nyer: „Tizenkét kapu / nyílott rajta, / mindnek / tetején egy-egy, / gonddal / faragott kőanya.” (Az új Jeruzsálem. Jel 21, 9-26.). A költői narratíva mentén a védelmezett bárány alakja is megjelenik, új vízióban: „Mellettem / az átlagosan / viselkedő / bárány bégetett. / Akik csak / hallották, / könnyezték / és mosolyogták / rendkívüli, / mégis / átlagos / nyelvét, / egyszerű / hangját.” (Tiszta vizek. Jel 22, 1-5.)
Székelyhidi a Jelenések könyvéből alkotja meg saját imaginációját. Lépésről lépésre, könyvében a könyvről, feltárja létezését, funkcióját, természetességgel átitatott alakulásait, a végtelenség és a semmi állapotának hullámzását. A víziók és jelenetek, a nyomonkövetés, valamint a nyugodt tudomásulvétel sodorja az ént, az új Város keletkezése felé, amely mint a fény előtti és utáni állapotot is jelenti (számára). Ennek megélése, a nullpontról való felülkerekedése, áthelyeződése, az átlagosság nyájával, természetével, a sikerességnek, az eljövetelnek adja meg az ihletettségét. Mintegy előrejelzi a letisztult és nyugodt, kijelentő módú, objektív közlésmóddal, hogy ez az emberiség mindenkori boldoguláshoz szükséges egyensúly.
Lezárásában az én megtette feladatát, látásával elhozta az eredményt, és a jelenében, a pillanatban kijelenti: „elmegyek, / az anyák / maradnak, / és velük / a nyitott könyv, / pecsétek nélkül. / Lapjai / ti vagytok. / Ezer év / végigolvasni. / Érteni / ezer / sem elég. / A könyv pedig / legyen a tiéd.” (Befejezés. Jel 22, 6-20.) Székelyhidi Zsolt kötete „megbízatás a könyv megírására”, csendességében és véglegességében visszakérdez: „És Én? / Szikla, / tenger, / szél. / Csont. / vér, / hús. / Azt mondom / végre: / a könyv / én vagyok.” (Befejezés)
_______________________________________________
(1) Hasonlóképpen jelenik meg ez a fajta fohász Kürénéi Szünésziosz (373-414) himnuszaiban is: „és nekem, oh király, nászágyam társát betegség, bánat nélkül, kedves egyetértésben, tartsd meg a titkolt dolgokban járatlannak, a feleségek közt egyszerűnek. Szent mocsoktalanságban tartsa meg ágyát, tisztán, jogtalan vágyak előtt ismeretlenül. Lelkemet pedig a földi élet bajainak bilincséből szabadítsd meg és a szomorú szerencsétlenségtől. Add, hogy a kegyesek karával hymnusokat zenghessek a te Atyád dicsőségéről és a te hatalmadról, oh boldog; ismét hymnust fogok költeni, ismét dalt fogok neked énekelni és szent lantomat ismét és ismét megzendítem.” Dr. Hittrich Ödön (1891): Kyrenei Synesius hymnusai. Egyetemes Philológiai Közlöny (15) 1891, 1, 12.
(2) Hasonló filozófiai párhuzamban adódik a költő kreativitása, imaginációja, a vízióteremtés és a szövegi alkotás bibliai szövegből merítő harmonizációja is, amelyben érvényessé válik, hogy „az »univerzum harmóniája« maga az »örök művészet műve«. Ezzel nemcsak isten immanentális jelenlétét tételezi, hanem rámutat a vallásos intuíció esztétikai vonatkozásaira is, melyben Isten és ember az imagináció kreatív aktusán keresztül találkozik. […] az imagináció […] az objektum és a szubjektum előttese, a tapasztalás és megértés előfeltételeként »tudattlanaul« […] tevékenykedik, és megalapozza a tudást.” Kecskés Péter (2025): Absztrakció, religio, tradíció, imagináció. Romantikus teoesztétika. In: Kecskés Péter (2025): Imaginális Inkarnációk. Budapest: Metropolis Média Group, 170.
*
SZÉKELYHIDI ZSOLT (Debrecen, 1973. október 11. –) magyar költő, író, fotográfus, zeneszerző, zenész.
Szülei: Székelyhidi József és Szalóki Anna. 1993–1998 között a miskolci Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport tagja, 1994 óta publikálja írásait.
1995–1998 között az Időjelek című időszakos folyóirat szerkesztője, majd a Titanic alkotócsoporttal lépett fel. Tanulmányait a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemén magyar nyelv és irodalom szakon, majd a József Attila Tudományegyetem média-kommunikáció szakon végezte.
1999-ben Kiss-Stefán Mónikával megalapítják a Chautauqua zenekart, amivel 2014-ig saját dalaikkal koncerteztek. A Chautauqua egyetlen lemeze, az Of Your Eyes 2003-ban jelent meg. 2005 óta soundZcapa név alatt experimentális zenéket készít. 2006–2012 közt a Schlafwagen és a SepoQ zenekarok tagja.
2020-tól a Corvina Kiadó műszaki vezetője. 2021–2022 között a kultura.hu portál képszerkesztője.
2007–2019 között a Spanyolnátha szerkesztője, 2011–2019 közt főszerkesztő-helyettese.
2006-2008 között a JAK-füzetek, majd azóta a Prae irodalmi folyóirat tördelője. 2007-2008 között a Parnasszus online szerkesztője. 2008–2010 között Susanna Laknerral multimediális kísérleteket készít. SPN Krú név alatt 2008-2021 közt Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinált, amit azóta saját nevük alatt folytatnak.
Űrbe! című kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu), majd 2014. január 22-én debütált Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként, a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában, Űrbe! – háromfázisú modernkori magyar dráma címmel.
2018 óta komolyabban foglalkozik fotográfiával, 2019-ben a Focus Oktatóközpontban fotográfus és fotótermék-kereskedő szakképesítést szerez. 2019-től számos kiállításon szerepel műveivel, alkotásait több helyen díjazzák.
2020-tól a Corvina Kiadó műszaki vezetője.
Honlapja: https://www.szekelyhidizsolt.hu/
Instagram fotós oldala: https://www.instagram.com/szifonthegriffon/.
Művei, díjai: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kelyhidi_Zsolt
HÖRCHER ESZTER művészettörténész, esztéta. Budapesten született és él. Tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, majd ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola abszolvált hallgatója lett. 2006 óta foglalkozik legfőképpen kortárs irodalommal, recenziók, kritikák, tanulmányok, esszék írásával. Összegyűjtött írásaiból kötet jelent meg 2023 novemberében, Tükröződések és kölcsönhatások címmel, a Veszprémi Művészetek Háza támogatásával. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársa. A Litera-Túra Művészeti Magazin rovatvezető szerkesztője.
Illusztráció: A kötet borítója / Libri