Bár bánhatnék én is olyan nagyvonalúan az idővel, mint Molnár Eszter!
Ma reggel, ellenfényben tündökölve ismerős mozdulattal kecsesen felém intett egy női sziluett. Mintha csak egy mennyei ikonosztázionról üdvözölt volna egy szent, akinek szentségességét csak a maga mellett vezetett skíró kérdőjelezte meg valamelyest. Más körülmények között biztosan nem nyugszom, amíg meg nem tudom, ki lehet az a nő, akire csak hunyorogva bírok ránézni, de most a vonathoz rohantam, így illedelmesen, de kissé tétován intettem vissza és megnyújtottam a lépteimet. A zsebórám napokkal ezelőtt megállt és én, egyre csak a megfelelő körülményekre várva, mindig elhalasztom felhúzni. Egy olyan napon például, amikor a mobiltelefonomat sem felejtem otthon, egyúttal be is állíthatnám rajta a pontos időt. Így viszont marad a kínzó bizonytalanság: vajon ugyanolyan gyorsan gyalogolok-e, mint máskor? Már éppen be akartam fordulni a kis rét felé vezető ösvényhez, ami egészen a peronig felvezet, amikor beértük egymást és felismertem a szentet. Eszter volt az.
– Mennyi az idő – kérdeztem otrombán, minden bevezetés nélkül.
– Kilenc – érkezett a kérdéshez méltó lakonikus válasz.
– Pontosan kilenc? – kérdeztem döbbenten és minden balsejtelmem egy csapásra beigazolódott. A vonat három perccel kilenc óra előtt indul.
– Nézd meg magad, ha nem hiszed! – mondta Eszter, és az orrom alá dugta a vékony csuklóján lötyögő férfi karórát, amit alig egy hónappal a szakításunk előtt kapott tőlem.
– De hiszen ezen még háromnegyed sincs! – csattantam fel dühödten, mire Eszter visszahúzta a kezét és maga is ránézett az órára.
– Ez kilenc – mondta ellentmondást nem tűrő hangon –, a perceknek semmi értelme!
– Értem – mondtam némiképp ijedtebben a kelleténél. – Hát akkor én rohanok is tovább – tettem hozzá válaszom megokoltságában magam is kételkedve.
– Ahogy tetszik – mondta Eszter fapofával és arrébb tolta a skírót, hogy ún. „szabad utat” adjon nekem.