„Most pedig tessék játszani!” – mondtad.
Ott maradtam.
Egyedül.
Játszani.
Sóhajtok.
Hiányzol.
Soha nem szerettem babázni.
Nem válaszoltak, nem reagáltak.
Rám néztek.
Üres tekintetük megijesztett.
Számoltam a másodperceket, perceket.
A kiskacsás órámon lassan haladtak a mutatók,
Kegyetlenül lassan.
A minták a szőnyegen nem lehettek elegen, hogy lefoglaljanak,
amíg be nem nyitsz a vacsorával.
A konyhában dohányoztál.
A gyújtó hangjából tudtam, hányadik cigi.
Féltékenykedtem minden szálra.
Közel voltál, az ajtóm mégis zárva maradt.
Foglaljam el magam,
a mondókákat mondjam ügyesen,
szerepeljek jól,
utána maradjak csendben –
ilyen egy jó gyerek.
Nem zavar,
nem nyaggat,
nem tesz fel túl sok kérdést,
nem beteg.
Csak jó.
Egy félszobában.
Drága Lina! Gratulálok, csodás a versed és szívbemarkoló.