mi mást tehetnék e fénytelen éjben
elfogadtalak végleg társamul
kapaszkodom beléd
megyünk a hóesésben
(egymást ölelni is vétek talán)
eltűnni tanít e néma ébrenlét
helyetted simítja arcomat a szél
s hogy lassú kísértés
ezüst látomás minden újabb vágy
és élni akarás
az úton gúnyosan plántálja belénk
te maradtál nekem (ha valóság e lét)
s talán csak képzelet a közös Csillagunk…
talán csak álom hogy átsüt még a fény
az erdők fáin de addig még
válladra dőlve álmodom
míg leereszkedünk lassan
a hófödte dombokon
©Kalmár Gyöngy: Idővesztés