Fetykó Judit versei

A csend világa

Naptárak sokasága közt válogatva
marad a tájas, a völgyes, hegyes,
mi nem zaklatja fel előszobánkat:
csend világa. Ember nélkül tökéletes.

Október végén

Vastag, puha avarban járok, korai fagy mindent lerázott,
hull, csak egyre hull a sok levél,
pirosan sárgán, zöldből rőtbe, barnába, fáradt olajzöldbe
ágat, gallyat hagyva földre ér.

Szürke felhő hidegen kékell, úgy sodortatja magát a széllel,
mintha sose lett volna nyár,
csak hideg októberi szürke, s a lomb lazán földre kerülve
zizzenve, suhogva télre vár.

Az ősz vége hangulatába beleködöl a hajnali pára,
mord reggel, est ér fagyhatárt,
orgonalevél lehullt zölden, nem küldhette szárba időben
a nyár számtalan bűvös dalát.

Fenyves alatt, szőlőskertekben, fodrozva az idő-végtelen
színjeleket írt leveleken,
energiáit vitte szárba, zöldjét semmi-barnára váltva,
hogy termése jövőre is legyen.

Itt-ott egy-egy szőlőfürt rejtett magába múlt időt; végtelent.
Egyszerre méz, egyszerre sárga,
rejtőzködve magába zárja az emberi időt kizárva,
az örök, állandó múlt-jelent.

Lépdelek susogó avarban, veled járok itt gondolatban;
lélekben érzed, s azt kérdezed:
mi susog, mi morajlik, cseveg — lépéseimtől a lomb neszez —,
zúgó patakban járok veled?

Hull, egyre hull a lombbal az év, hozza a hideg leheletét,
kopaszon, szürkén áll a diófa,
hatalmas koronája felnyög, estére az Orion feljött,
s pereg az éjbe a földi idő-óra.

                                                                ©Ariela Wertheimer izraeli festőművész alkotása